A Nyugat Plusz legutóbbi száma magyar nyelven elsőként közölte a szabadkai Slavko Matković (1948–1994) avantgárd művész legendás képregényét, a Deautorizáció – Alan Ford & Art Lover akcióban című alkotást. A különleges mű az 1981-es fiumei kiállításra készült A műalkotás szerzőtlenítése című projekt részeként. Ez a képregény nemcsak a Matković-életmű fontos darabja, hanem a délkelet-európai konceptuális művészet és a jugoszláv popkultúra különleges metszéspontja is.
Az egykori Jugoszlávia kulturális életében az Alan Ford képregénysorozat valóságos társadalmi jelenséggé vált. A Magnus & Bunker alkotópáros – azaz Roberto Raviola (Magnus) és Luciano Secchi (Max Bunker) – által megálmodott szatirikus képregény a hatvanas–hetvenes évek fordulóján indult Olaszországban, ám a legnagyobb sikert Jugoszláviában aratta. A sorozat ironikus, groteszk, társadalomkritikus humora, abszurd karakterei és cinikus világlátása mélyen megérintette az ottani olvasóközönséget. Az Alan Ford idézetei, poénjai és figurái a mindennapi beszéd részévé váltak, és a popkultúrát meghaladva egyfajta közös kulturális kódrendszerré alakultak.
Magnus és Bunker korábban az úgynevezett „fekete képregény” (fumetto nero) műfajában alkottak, amelyre jellemző volt a bűn, a hatalom, a társadalmi képmutatás sötét, ironikus ábrázolása. E stílusjegyek az Alan Fordban is megmaradtak, de groteszk humorral és politikai szatírával keveredtek, létrehozva egyedülálló, kultikus világukat.
Slavko Matković és az avantgárd áthallások
Nem véletlen, hogy a szabadkai Slavko Matković képzőművész, költő, performer és konceptuális alkotó művésznevéül épp az Alan Ford nevet választotta. Ezzel nem csupán tisztelgett a képregény előtt, hanem saját művészi filozófiáját is kifejezte: a személyes szerzőség, az egyéni identitás és a kollektív kreativitás határainak megkérdőjelezését.
Ez a gondolat szorosan kapcsolódott a neoizmus eszméihez, amely a nyolcvanas évek alternatív művészeti mozgalmaiban – különösen Észak-Amerikában és Közép-Európában – bontakozott ki. Ennek legismertebb alakja a „nyílt forráskódú popsztár”, Monty Cantsin volt – egy szabadon felvehető, többek által használt művésznév. Bárki „lehetett” Monty Cantsin, aki a közös életműhöz hozzájárult. Ez a „multiple-use name” elv a kollektív alkotás és a szerzői ego lebontásának avantgárd kísérlete volt – Matković ezt a koncepciót emelte át saját művészetébe is.
Art Lover és a Bosch+Bosch öröksége
A Deautorizáció képregény másik fő alakja Art Lover, aki nem más, mint Szombathy Bálint (1950–2024) alteregója. Szombathy a vajdasági magyar avantgárd meghatározó alakja volt: képzőművész, költő, performer, szerkesztő, az Új Symposion legendás grafikai és művészeti szerkesztője. Ő és Matković nemcsak barátok és alkotótársak voltak, hanem szellemi testvérek, akik együtt alapították a Bosch+Bosch csoportot, a jugoszláv konceptuális művészet egyik legfontosabb kollektíváját.
A Bosch+Bosch (1969–1976) a szabadkai avantgárd központja volt, ahol a művészetet nem tárgyként, hanem folyamatként értelmezték. A csoport tagjai – köztük Ladik Katalin, Kerekes László, Szombathy Bálint és Matković – a nyelv, a kép, a test és az identitás kapcsolatát kutatták performance-okban, vizuális költészetben, fotómontázsban és képregényben egyaránt. A „szerzőtlenítés” fogalma (deautorizáció) így nemcsak elméleti gesztus, hanem gyakorlati művészeti stratégia volt számukra: a közösségi, névtelen, intertextuális alkotás felszabadítása.
A Deautorizáció jelentősége
Matković Deautorizáció – Alan Ford & Art Lover akcióban című képregénye ebbe az intellektuális és művészi közegbe illeszkedik. Az alkotás a szerzőség, az eredetiség és a populáris kultúra viszonyát boncolgatja: miközben tiszteleg a Magnus & Bunker-féle vizuális és narratív világ előtt, egyúttal dekonstrukciót is hajt végre rajta. A képregény önreflexív játék az idézetekkel, a stílusokkal és a szerepekkel, amelyben Matković és Szombathy (Art Lover) egyszerre szereplője és szerzője a történetnek – vagy éppen egyik sem.
A mű az avantgárd és a popkultúra ritka találkozása: egy konceptuális művész reflexiója a tömegkultúra ikonográfiájára, amely ironikusan megkérdőjelezi a „művészet” és a „szórakoztatás” határait. A mostani magyar fordítás tehát nemcsak esztétikai esemény, hanem kulturális rekonstrukció is: betekintést ad egy korszakba, amikor Jugoszláviában a képregény és a konceptuális művészet egymást inspirálta, és amikor a humor, a groteszk és a filozófiai mélység egyszerre volt jelen egyetlen lapon.
A Nyugat Plusz kiadása egyszerre tisztelgés és újrafelfedezés. Slavko Matković munkája pedig ma is időszerű: a digitális kor „újrahasznosított” identitásai és a közös alkotás formái felől nézve különös előérzete volt annak, ami ma a kreatív kultúrában természetesnek számít.
Ahogy Szabó Palócz Attila – a képregény fordítója és a magyar kiadás bevezetőjét jegyző zentai irodalmár – írja: Matković és Szombathy nemcsak a vajdasági, hanem az európai avantgárd örökségének is meghatározó alakjai, akik munkáikkal bebizonyították, hogy a humor, a gondolat és a konceptus képesek közösen újraértelmezni a művészet és az élet határait.
Nyitókép: Slavko Matković (1948–1994)/Fotó: avantgarde-museum.com
