Berecz András Kossuth-díjas előadóművész saját bevallása szerint azt csinálja, amit nagyon szeret. Akkor is énekes és mesemondó, amikor műfordítással bajlódik, filmet készít vagy éppen fotóz. A zentai közönséghez a Szívverés a magasban című fotókiállításával és a Fel a medvére, a fa nem játék! című mesés estjével érkezett múlt héten. A rendezvényre a meghirdetést követő pár órán belül elfogytak a jegyek, a szervezők így már most a következő alkalom megvalósításán dolgoznak. Berecz Andrást a mesékről és a mesélésről kérdeztük.
Ön szerint milyen a jó mese?
– A jó mese olyan, hogy ne aludjon el a közönség alatta. Kapja fel a fejét, és lehessen rajta látni, hogy elbűvölte a mese. Azontúl a jó mese egy nyelvi közösség ízlését, világképét hordozza. Nagyon sok ember rakta össze, és senki nem lehet büszke arra, hogy ő írta. Ennél szerényebb és okosabb műfaj nem sok van. A mese úgy okos, hogy érthető. Ez rendkívüli. A mai világban az okos ember egyik ismertetőjegye, hogy érthetetlen. A nagyon okos ember előbb-utóbb megszereti önmagát, bölcs lesz, és tökéletesen érthetetlen. A mese úgy rendkívül okos, hogy közben még takarékos is. Van arányérzéke, és érthető.
Milyen a jó mesemondó?
– A jó mesemondó éjjel-nappal mesemondó, nem búvik ki ebből. A másik pedig, hogy nagyon szeret tanulni. A sokat beszélő ember legnagyobb erénye, ha hallgatni tud. Nekem is két fület adott a Jóisten és egy nyelvet. Aki nem tud kétannyit hallgatni, mint beszélni, annak kár kinyitnia a száját. Akkor frissül meg az én mesém is, ha hallgathatok. Nagyon különleges és jól gondolkozó embereket, ha lehet, sáros utak végén.
Bárkiből lehet jó mesemondó?
– Mindenkiből nem. Mert aki utál beszélni, annak nagyon rögös út vezet a mesemondáshoz. Aki nem szeret szerepelni, annak nem könnyű. Aki nem kíváncsi másokra, annak is nagyon-nagyon nehéz lesz mesét mondani. De fogjuk rá, hogy igen, mindenkiből válhat mesemondó.
Hogy látja, hogyan változott a mesemondás szerepe a közösségek életében az elmúlt évtizedekben?
– Ez egy olyan átfogó kérdés, amire rá kéne szánni az életemet, hogy megtudjam. Én eminnen, a másik oldalról látom a mesemondást. A színpad húz egy nagy csíkot közém meg a közönség közé. Hogy ma mire hasznos a mese? Milyen helyzetekben fordul elő? Szerintem maga a mese is meglepődik, mert ezelőtt húsz évvel még büntetésben volt, ott térdepelt a sarokban. Gyermekirodalom, játékos bolondság, hazugság... Most már nagy iskolai ünnepek főszereplője. Sok gyermek tanul, felnőttek is, mesemondó közösségeket hoznak létre. A mese most jól érzi magát, fölszálló ágban van.
Ön nemcsak előadóművész, hanem gyűjtő is. Hogyan látja ma a hagyomány továbbadásának lehetőségeit?
– Ahova hívnak, oda megyek. Ez a hagyomány továbbadásának legnagyobb lehetősége. Ha kocsmába hívnak, akkor oda megyek. Ha templomi szószékre dobnak fel, akkor oda. Nagyjából azért fölmérem, hogy mi a helyzet, és óvodában olyan mesét mondok, amit a gyerekek is értenek. Nyugdíjasklubban a halálról szóló mesét nem feszegetem. A templomban a kocsmai meséket nem biztos, hogy elmondom. Az egyetemi klubokban, ha kihagynám a szerelmi magasiskolákról szóló árnyalt megfigyeléseket, nem lenne, aki figyelne rám. Élettani sajátosságok ezek. Mit riogasd az idős embert halállal, mikor karnyújtásnyira van tőle? Csak vigasztalni érdemes. Van a mesének olyan tempója, ami áttételes, súlyos, ez a gyermekeknek nem való. Három perc múlva verekednek. Csináltam én már káoszt óvodában, nem sírom vissza. Az óvónők se sírták vissza. Az a jó, mikor érzed, hogy most valami történt. Olyan szavakat sikerült mondani, hogy utánanéztek az emberek, hogy suhogott.
Nyitókép: Berecz András énekes, mesemondó (Gergely Árpád felvétele)
