Amikor, immár a beszélgetés végén, a hallottakat összegezve, a számos megjelent kritikára és a nyomdából ez idő tájt kikerülő könyveire utalva úgy fogalmazok, szerencsésnek tűnik a csillagok járása, csak szerényen ingatja a fejét. Aztán egy újabb cigarettára gyújt, s elnéz a Felszabadulás sugárút kávézójának teraszán üldögélők felé. Végel László Kossuth-díjas írónkkal új könyveiről, a vajdasági magyar könyvkiadásról és a fordítóival való kapcsolatáról beszélgettünk.
Először arról kérdezném Végel Lászlót, hogy bontott-e pezsgőt utolsó hágai körözöttjeink kiadatásának hírére úgy, mint ahogyan az Exterritórium című regényében tette a háború befejeztekor?
– Nem hiszem, hogy ez a háború annyira befejeződött volna. A szó szerinti értelmében igen, de a belső átalakulás tekintetében a legkevésbé sem. S ez utóbbit fontosabbnak tartom, mint a hágai nemzetközi törvényszékkel való együttműködést.
Hogyan látják ezt németországi értelmiségi barátai?
– Németország számára Szerbia önmagában már nem annyira érdekes, annál inkább a régió. Szerbia problémái is mind jobban közelítenek a térség problémáihoz. A német írókat, politikusokat, újságírókat a volt szocialista háttér foglalkoztatja, amely a kelet-közép-európai államokban közös.
Az Exterritóriumról és az Egy makró emlékiratairól írt, a Die Zeitban, a FAZ-ban és a Neue Züricher Zeitungban megjelent kritikák is innen közelítik meg a munkásságát. Másrészt viszont felfedezésről beszélnek. Mi az, ami új számukra Végel László műveiben?
– Elsősorban az írójuk. Az ítéleteik pedig meglepően helytállóak. Úgy olvassák a műveimet, mint ahogyan Nádas Péterét vagy Esterházyét. A kritika általában nem vonatkoztatja el a művet a kortól. A Die Zeitban megjelent bírálat különösen értékes, hiszen az írók azt mondják, még ha elmarasztaló is a kritikájuk, akkor is jó megjelenni az irodalmi rovatukban. Pláne, ha dicsérnek benne.
Több ítész is Françoise Sagan-, Balzac- és Stendhal-motívumokat, valamint Jean-Luc Godard filmjeinek hatását olvassa ki az Egy makró emlékirataiból. Szereti egyáltalán Godard-t?
– Godard felismerése telitalálat volt. Az egyik nagy filmélményem ő, a másik pedig Fassbinder. Balzac és Stendhal pedig a legkedvesebb olvasmányaim. Mi most éppen Balzac korát éljük Kelet-Közép-Európában. Ez az elsődleges tőkefelhalmozás, a kapitalizmus kezdeti, piszkos kora. Izgalmas ellenmondás ugyanakkor, hogy Balzac korában élünk, de nem akarunk úgy írni, mint Balzac. Talán ez az ütközés adja műveink értékét, amelyre Németországban felfigyelnek. Másrészt az Elveszett illúziókra hívják fel a kritikusok a figyelmet, amely az egész akkori, 1968-as nemzedéket jellemezte. Nem lehetett és nem is akartak tisztán látni, a hazugság világát élték, ugyanakkor ettől menekültek is. Kérdés viszont továbbra is, hogy jól értjük-e egyáltalán a saját korunkat? Az irodalom azt a gyötrelmet mutatja be, hogy nem vagyunk képesek mindent egyszerre átlátni. Ez a mi tragédiánk. A németek számára, s ezen én is meglepődtem, egészen aktuális Csicsi, Bub és Tanja története. Ők úgy olvassák, mintha a saját világukról szólna. A magyarországiak pedig tipikus határon túli regényként.
Az Egy makró emlékiratait Lacy Kornitzer ültette át németre. Milyen a kapcsolata a fordítóival?
– Bár elolvastam a fordítást, de nem az én feladatom ítéletet mondani róla. Lacy Kornitzerrel Berlinben több alkalommal találkoztam, s akkor beszéltük meg a regényvilág jellegzetességeit. Például meg kellett magyaráznom a kádergyerek kifejezést, ugyanis a vezető pártfunkcionárius fiának kiváltságait a németek nem értik, ott ennek a kádergyerek szónak nincs súlya. A szerb nyelvű fordításnál ilyen gondok nem adódtak, Vickó Árpáddal együtt indult el a pályánk, írásaim legapróbb részeit is érti és megérti.
Óvatosan kérdezzük: a fordítóknak a közeljövőben lesz újabb megbízása Végel Lászlótól?
– Igen. Tulajdonképpen megszületett a Neoplanta, avagy az ígéret földje című regényem. Igaz, most még félelem él bennem, nem merem odaadni Vickó Árpádnak. Amíg öt évig írtam a város kollektív hisztériájáról, szerepjátszásáról, hazugságáról és bűnhődéséről szóló regényt, azt gondolom, hogy jó, de az utolsó hónapban elfog a kishitűség. Úgy érzem, hogy még nincs készen, a komputer pedig csábít arra, hogy folytassam. De akár már holnap átadhatnám a kiadónak.
Mi az, ami ösztönzi a regényírót? A határidő?
– Ha folyóiratoknak írok, akkor ösztökél a határidő, de a regényíráskor nem számít. Én magamnak teszek ígéretet, amelyet, igaz, általában nem tartok be. A német kiadótól elfogadhattam volna előleget, de visszautasítottam, éppen az idő miatt. Egyszer fordult elő, hogy betartottam a határidőt, a Forum Könyvkiadó pályázatán, de a született művel, A szenvedélyek tanfolyamával azóta sem igen büszkélkedem.
A Neoplanta mellett idén szerbül az Egy makró vallomásainak harmadik kiadása is megjelenik. S a napokban került a könyvtárak polcaira esszékötete, Priče iz donjih predela címen. Mért döntött úgy, hogy előbb szerbül jelenjék meg új könyve?
– Szerettem volna, ha 8 év után a Vajdaságban magyarul is megjelenik egy könyvem. Mivel a Családi Kör kiadta az Időírás, időközben II. kötetét (s év végéig talán a harmadik is megjelenik), így a két rövidebb esszét és egy kisregényt (Bűnhődés) tartalmazó Berlin-szövegek „felszabadult”. Végül ez év júniusában egy budapesti kiadó javasolta, hogy régebbi és az új könyveimet sorozatban adja ki, ez volt a legjobb ajánlat és ezt választottam. Már csak a címet kellene kiötlenem, a Berlin-szövegek ugyanis pusztán munkacím.
A Vajdaságból nem érkezett megkeresés a regényei kiadására?
– Ezúttal a budapestiek kerestek fel.
Milyen véleménnyel van a vajdasági magyar könyvkiadásról?
– Az adottság, hogy több könyvkiadónk van, megteremthetné egy pluralista könyvkiadás lehetőségét. De ez nem így van, nem különböznek egymástól. Attól tartok, hogy egy pénztárcából pénzelik őket. Nem lehet őket emiatt megróni, hiszen a politikusoknak kellene gondoskodniuk kiadóinkról.
A Családi Kör jelentős késéssel tudta kiadni a lapban közölt írásainak második válogatáskötetét. Több mint tízévnyi naplóírás után mi az, ami még ösztönzi?
– A naplót mint műfajt nagyon fontosnak tartom. A szellemet frissen tartja, késztet arra, hogy ne lustuljak el, ráadásul általa szólhatok a világ dolgairól, s vitázhatok magammal is (mondjuk a kettős állampolgárság intézményének megítéléséről). Most azonban újra elgondolkodtam arról, hogy befejezem. Nem amiatt, mivel a politikumtól nincs visszhangja, hanem mert sértetten fordulnak el tőle párbeszéd helyett.
Az emlegetett művek kiadása mellett Végel László művéből Bécsben monodrámát állítanak színpadra. Szerencsés csillagjárás?
– Tavaly felolvasást tartottam Bécsben, s akkor keresett meg Lucas Cejpek, hogy monodrámát készítene a „What is Jugoslavia” esszémből. Már nagyban folynak a próbák, október végén lesz az előbemutató, november 2-án pedig a bemutató a Kabinetttheaterben.
