A vallástudomány mibenlétének tisztázására is próbálkozás történt a május 15-én Budapesten megtartott A magyar vallástudomány története című konferencián. Az egész napos tanácskozásra a Magyar Vallástudományi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének Etnológiai Műhelye szervezésében került sor.
Dr. Hoppál Mihály az MVT elnöke bevezető előadásában az általa vezetett társaság eddigi munkáját ismertette. Az 1998-ban újjáalakult társaságban jelentős, hiánypótló munka folyik.
Az elnök az általuk szervezett konferenciákat, előadásokat emelte ki, és ismertette a társaság kiadványait, a Vallástudományi Tanulmányok című sorozatot, melyek sokoldalúságukkal a vallástudomány sokrétűségét is híven kifejezik. A május idusán megtartott konferencia 14 előadása is a vallástudománynak ezt a „mindenarcúságát” példázta: vallásnéprajzi, vallástörténeti, valláspedagógiai, teológiai tárgyú előadások egyaránt elhangzottak, s ami külön említést érdemel, Dr. Mezei Balázs vallásfilozófus révén a vallástudomány tudományos körön belüli elhelyezésére is egy továbbgondolásra érdemes kísérletet hallhatott a Jakobinus Termet megtöltő közönség.
Nemcsak színvonalassága miatt érdemli meg ez az előadás a kiemelést – nagy tudását és szuverén gondolkodását ismerve Mezei Balázzsal kapcsolatban ez szinte elvárás –, hanem azért is, mert ennek mentén fűzhető föl a vallástudomány sokoldalúságát tükröző, s éppen ezért nehezen egybefoglalható 14 előadás. (Tudatában annak, hogy az egybefoglalásnak ez csak az egyik lehetséges szempontja.) A konferencia címe, A magyar vallástudomány története már egy bizonyos tágabb keretbe szorította az előadók témaválasztási lehetőségeit, de a keret a sokrétűséget nem érinthette. A tanácskozáson többek között az is kiderült, hogy a magyar vallástudomány éppoly sokoldalú, mint a nemzetközi. S ez így is van rendjén, akkor volna okunk az aggodalomra, ha nem így volna.
Valamilyen formában – közvetve vagy közvetlenül – mindegyik előadás tartalmazta a vallástudomány hovatartozására, mibenlétére történő rákérdezést. Dr. Voigt Vilmos előadása bevezetőjében a hiányosságokra hívta föl a figyelmet. Mint mondta, nincs vallástudományi szakkönyvtár, és nem ismerjük a magyarországi vallástudomány történetét sem. A magyar szellemi közegben a vallástudományt már mint kifejezést is fogalmi zavar lengi körül:
– Amit vallástudománynak tartanak, sokszor nem az: legjobb esetben annak az előzménye. Ugyanezt elmondhatjuk a vallástudomány történetére vonatkozó kutatásokról is. Azt se tudjuk, mi az, amit nem tudunk ezen a téren – fejtette ki a neves néprajztudós.
Ezt követően Voigt Vilmos maga is a vallástudományi kereteket feszegette. A tanár úr Tordai (Trajtler) Vilmos Okkult elemek a magyarság vallási életében című, 1922-ben megjelent könyvéről beszélt, mellyel kapcsolatban jogosan vethető föl a kérdés: ez a figyelemre érdemes, feledés homályából előbányászott könyv vallástudományi munkának számít vagy inkább a vallástudomány tárgyát képezi?
Dr. Máté-Tóth András, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének vezetője Schütz Antal neves múltszázadi teológus munkásságának kevésbé ismert, vallástudományi jelentőségű oldalát ismertette. Ez az előadás is rámutatott arra a többé-kevésbé ismert tényre, hogy a magyar teológusok körében megvolt az igény, hogy tájékozódjanak a korabeli vallástudomány eredményeivel kapcsolatban. A tanszékvezető kritikus szavai szerint a világháború előtti magyar vallástudomány jobban lépést tartott a nemzetközi vallástudománnyal, mint a mai.
Máté-Tóth András előadása is bővelkedett a vallástudomány mibenlétére vonatkozó reflexiókban. Mint mondta, a magyar vallástudomány tudományelméleti diszkussziója még nem kezdődött el. Meg kell húzni a vallással foglalkozó tudomány tudományos határait, amelyen belül megállapítható, hogy ki számít vallástudósnak, s ki nem. Ezzel kapcsolatban néhány fontos mérlegelési szempontot említett meg a tanszékvezető: azok a szerzők tekinthetők vallástudósnak, akik a vallással mint adottsággal (phennomenonnal) foglalkoznak, munkáik pedig akkor elégítik ki a tudományosság mércéjét, ha azokban reflektálnak a módszertanra. A vallástudósnak önmaga munkásságára is reflektálnia kell, amit a tudományos dialógus keretébe kell helyeznie.
Dr. Mezei Balázs előadásában viszont arról beszélt, hogy néhány módszertani és szaktudományos alapelven kívül még egységes tudományfogalomról sem beszélhetünk. Ugyanez a helyzet a vallástudománnyal is: a vallástudomány egységes fogalmát szükségképpen föltételezzük, holott a tudomány sokoldalúságát ismerve ez kérdés korántsem ilyen magától értetődő. Vannak olyan fölfogások, melyek a vallásszociológiával, a valláspszichológiával avagy a vallástörténettel egyenlítik ki a vallástudományt, más kevésbé körvonalazott fölfogások viszont naiv módon késznek, lezártnak veszik a vallástudomány fogalmát. Mezei Balázs ezután a vallás fogalmából kiindulva arra tett kísérletet, hogy filozófiai módszerességgel megvilágítsa a vallástudomány módszertani sokféleségét. A neves vallásfilozófus a teljesség igénye nélkül hét csoportba sorolta a vallástudományi diszciplínákat: ezek a vallástörténet, a vallástudomány, a vallásszociológia, a valláslélektan, a vallásfenomenológia, a valláshermeneutika és a vallásfiziológia. Mint mondta, mindegyik diszciplína az orientációjának megfelelő módszertant részesíti előnyben.
Az előbbiek fényében a többi előadás úgy jellemezhető, mint amik közvetve érintették a vallástudomány mibenlétének a kérdéskörét: azzal például, hogy témájuk a vallástudomány tudományos keretének a határmezsgyéjén áll. (Ezt nem bírálatnak szánom, hiszen a föntiekben megemlítettek is azt igazolták, hogy a keretek a tudományelméleti behatárolás hiányában még fölöttébb képlékenyek.)
Dr. Frenyó Zoltán Mihelics Vidről munkáiról beszélt, Dr. Kormos József a vallás és a pedagógia kapcsolódási pontjairól értekezett, Korpics Márta a szakrális jelentéstulajdonítás mutatta be a međugorjei keresztútjárás konkrét példái segítségével, Ötvös Csaba egyiptológus PHD hallgató a gnoszticizmusról tartott a témával foglalkozó magyar kutatásokra is kitérő, alapos fölkészültségű előadást, Szikszai Márta pedig azokról a fogadalmi tárgyakról szólt, melyekkel kutatásai során egy kolozsvári kegykép oltáránál találkozott.
Külön kell megemlíteni a Szegedről érkezett kutatócsoportot, aminek tagjai három egymást követő előadásban számoltak be a magyar vallástudomány történetével kapcsolatos kutatásaikról. A Dr. Máté Tóth András és Dr. Sarnyai Csaba Máté vezetésével folyó kutatómunka közeljövőben megvalósuló célja egy, a magyar vallástudomány történetébe betekintést nyújtó szemelvénygyűjtemény kiadása. Dr. Sarnyai Csaba Máté ismertette a szemelvénygyűjtemény összeállítása során alkalmazott módszereket, a kiválasztott anyagot és a szerkesztői munka sok fejtörést okozó problematikáját. Az ezt követő két előadáson az említett kutatómunka részleteivel ismerkedhettek meg a jelenlévők. Sáfrány Attila az Egyetemes Philologiai Közlöny 71 évfolyamának vallástudományi anyagáról beszélt, Kerekes László pedig Karácson Imre vallástudományi munkásságát ismertette.
Közvetve ez a kutatómunka sem nélkülözheti a vallástudomány mibenlétére való rákérdezést. Egy ilyen vállalkozás elképzelhetetlen a vallástudomány mivoltára vonatkozó előzetes elképzelés szem előtt tartása nélkül. Mivel mind a kutatás, mint a kutatók az SZTE Vallástudományi Tanszékéhez kötődnek, ezért bátran kijelenthető, hogy ez az előzetes elképzelés úgyszintén a szegedi tanszéken oktatott, a vallástudományt a tudományok körében elhelyező szemléletmódból táplálkozik.
