Szabadkán is láthatta a közönség a magyarkanizsai KAPU színház produkcióját, Bicskei István előadóestjét, amely a Szivárványkígyó nevet viseli. Az összeállítás Kányádi Sándor, Tolnai Ottó, Domonkos István versei és Samuel Beckett szövegei alapján készült, és a táncosok, Bicskei Flóra és Szerda Zsófia közreműködésével azokat a pillanatokat igyekszik megragadni, amikor az ember nem tehet mást, mint emlékezik és várakozik. Az előadóval az előadás kapcsán beszélgettünk el távozásról, hazatérésről, színházi világról és tervekről.
Szabadkán is láthatta a közönség a magyarkanizsai KAPU színház produkcióját, Bicskei István előadóestjét, amely a Szivárványkígyó nevet viseli. Az összeállítás Kányádi Sándor, Tolnai Ottó, Domonkos István versei és Samuel Beckett szövegei alapján készült, és a táncosok, Bicskei Flóra és Szerda Zsófia közreműködésével azokat a pillanatokat igyekszik megragadni, amikor az ember nem tehet mást, mint emlékezik és várakozik. Az előadóval az előadás kapcsán beszélgettünk el távozásról, hazatérésről, színházi világról és tervekről.
Bicskei István 1950-ben született Oromhegyesen. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen fejezte be színészi tanulmányait 1976-ban. Ettől az évtől 1979-ig a szabadkai Népszínház tagja, 1979 és 1984 között az Újvidéki Színházban, 1987 és 1991 között pedig az Újvidéki Rádió csapatában játszik. 1982 és 1984 között tanársegédként ténykedett az újvidéki Színművészeti Akadémián.
1991-től napjainkig tagja a Nagy József vezette franciaországi Jel Színháznak és az orléans-i Nemzeti Koreográfiai Központnak.
1991-ben elment az akkori Jugoszláviából. Mi volt ennek az oka? Hova került ekkor?
– Az ok ugyanaz volt, mint abban az időben sok más fiatal és kevésbé fiatal esetében, a háború. Én nem akartam részt venni abban a dologban, ami akkor történt az országban, és most már környező országokban. Átmentem Magyarországra, onnan pedig Franciaországba, mert még előtte ugyanabban az évben egy rövidfilmet forgattam Nagy Józseffel, aki akkor meghívott magához. Kimentem hozzá, és tulajdonképpen azóta is ott dolgozom, az az alapcsapatom.
Most már úgy érezte, hogy van értelme visszajönni, hiányzott az otthona?
– Én nagyon jól éreztem magam kint, jót dolgoztunk, jó előadásokat csináltunk, és szakmailag is rendkívül fontos volt ez a 16 év, tehát kaptam nagyon sokat, mind Nagy Józseftől, mind a kollégáimtól, attól az országtól, a világtól; mert sokfelé jártunk, sok előadást láttunk, sok kollégával, szakemberrel, művésszel beszélgettünk, és elérkezett egy idő, amikor – az ember korosodik is, az 59. életévem taposom, és fizikailag igencsak megerőltető és kemény az a színház, amit Nagy József csinál, ráadásul Magyarkanizsán is felépítették a Regionális Művészeti Központot – úgy beszéltük meg, hogy valamilyen formában itthon folytatjuk. Igazából én már úgy gondoltam, hogy azt a tapasztalatot, amit begyűjtöttem, szeretném lassan átadni a fiatalabb generációknak, amennyiben igénylik, és azt vettem észre, hogy igen, igénylik. Konkrétan ez a hazajövetel nem Szerbiára vagy Vajdaságra vonatkozik, hanem a Kárpát-medencére.
Milyen formában tervezi átadni a tudását?
– Tanítás formájában. Egy időben tanítottam az újvidéki művészeti akadémián, de hát nem is erre gondolok, mert nyilván megvannak a tanárok, hanem kurzusokat tervezek tartani. Erre van lehetőség ebben a központban is, előadásokat csinálni, meghívni, művészeket felkérni, akik különböző kategóriákban tudnak tudást és tapasztalatot felmutatni és átadni. Pillanatnyilag évente kétszer a marosvásárhelyi színművészeti egyetemen kurzusokat adok, Magyarországra hívnak iskolákba, és úgy néz ki, hogy majd Kolozsváron is tanítani fogok. Azért is létesült szerintem ez a központ, mert igazából ebben a régióban ilyen dolog nincs, de a környező országokban mindenhol igény van rá, táncosok, színészek vannak, akik valahol inkább a kortárs művészetek felé orientálódnak.
Lát-e valami különbséget az itthoni, magyarországi vagy akár a régióbeli színjátszás és az ön által látott, művelt színházi világ között?
– Természetesen van különbség. Nagyon sok új csoport és színház működik világszerte úgy, mint ahogy a miénk, és a művészek kvalitásától és tudásától függ, hogy hogyan, merre haladva keresik az utat. Mert itt nagyjából útkeresésről van szó. Az utat vállaltan keresem én is, mint ahogy Peter Brook is évek óta nem azt mondja, hogy színházat csinál, hanem hogy utat keres. Az eddigi munkája és tapasztalata is azt mutatja, hogy megtalált valamit, de hát tovább akar lépni. Mi is megpróbáljuk kicsit összevonni a társművészeteket, és ezeken belül megtalálni az utunkat, amely természetesen az ember felé vezet, az ember a központja.
Milyen tervei vannak a közeljövőben?
– Puskás Zoltán hívott meg a szabadkai Gyermekszínházban készülő rendezéséhez koreográfusnak, a Szivárványkígyót szeretném minél többet játszani a régióban, de érdekel a zentai kamaraszínház is. Nemsokára befejeződik az épület felújítása, és Vukosavljev Ivánnal beszélgetve felmerült, hogy megrendezem ott Beckett Godot-ját, amit éppen 25 éve mutattunk be az Újvidéki Színházban. Ez bennem van, ugyanakkor szeretnék még egy Molière: Tartuffe-előadást is valahol megrendezni. A magyarkanizsai kamaraszínház, Andrási Attila csoportja is meghívott egy szerepre, amit a nyáron készítenénk, de Vicsek Károly is meghívott egy szintén a nyáron készülő filmjébe. Attól, hogy tanítok, úgy érzem, hogy egy színésznek kötelessége játszani is néha.
