Az alábbiakban Dudás Károly Magyar Örökség díjas írónak, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökének péntek este Zentán, a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén elhangzott ünnepi beszédét közöljük.
-- Nagyon „korszerűtlen” dolgokat művelünk mi most Zentán, a Magyar Kultúra Napjának délvidéki központi ünnepségén, mondtam egy köszöntőmben még valahol a kezdetekben: nemzeti imánk születése napjának előestéjén a Himnuszt hallgatjuk és énekeljük, kultúránk megtartó erejéről értekezünk, az Ómagyar Mária-siralom csodájában mártózunk meg, legszebb népdalaink, verseink, meséink csodájában, múltunkról és jelenünkről szóló kiállításokat járunk végig… Az értéktelenségek és az álértékek eluralkodása idején keressük a valódi értékeket, ebben az átmeneti korban az állandóságot…
A későbbiek során aztán megpróbálkoztunk „korszerűbbek” lenni, ünnepi köszöntőinkben Kölcsey, Berzsenyi, Petőfi veretes sorai helyett „korszerűbb” és „időszerűbb” kortárs alkotók magvas gondolatait idézni, ami ugye itt az avantgardizmus bódulatában élő „kultúrtájon” egészen természetesnek tűnhetett.
Úgy gondoljuk most, tisztelt ünneplők és ünnepeltek, hogy legalább ezen a napon ideje visszatérni a forráshoz, ahhoz, ami miatt valóban ünnep számunkra ez az ünnep, s ami miatt minden esztendőben ide szólítanak bennünket Kárpát-medencei templomaink harangjai el nem oltható, soha ki nem hűlő tűzhelyünk köré. Ideje visszatérni Kölcseyhez és a Himnuszhoz, amelynek minden sora rólunk és hozzánk szól. Nem véletlen, amikor a teljhatalmú Rákosi Mátyás Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnak „időszerűsíteni” és „korszerűsíteni” akarta csodálatos nemzeti imánk szövegét és zenéjét, mindkét nagy művészünk nemet mondott, s azt válaszolta a diktátornak: „Jó az a régi!”
Bizony: jó az a régi. Mint ahogy jó az is – érdemes rá jobban odafigyelni! – amit több mint 190 esztendővel ezelőtt Kölcsey Ferenc a Himnusz megírása mellett emberi cselekedeteivel, közéleti helytállásával és írásaival a magyar nyelv és kultúra, a magyar nemzet érdekében tett. Szatmár megye követeként az országgyűlésen mindig a legfontosabbról beszélt. Az egységes magyar nemzet megteremtéséről. És ezzel, akár Himnuszának soraival már közvetlenül hozzánk és rólunk szól, a nemzet kultúrájáról. Mert mi is egy nemzet kultúrája? ,,Egy régi meghatározás szerint a nemzet a „kultúrában konstituálja magát”, azaz határozza meg önmagát, mondja a Hitelben megjelent szép esszéjében Albert Gábor. ,,Régen a konstitúció alkotmányt is jelentett, tehát az egykori meghatározás szerint a kultúra a nemzet alkotmánya.”
Nemzeti alkotmányunk előtt tisztelgünk tehát ezen a napon, a magyar kultúra napjának délvidéki központi ünnepségén.
S ha már Kölcsey írásait említettem az előbb, hadd álljon itt Nemzeti hagyományok című művéből egyetlen mondat:
„Ahol ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy igen keskeny határokban áll, ott nemzeti poesis sem születhetik; az ott születendő énekes vagy saját lángjában sűlyed el, vagy külföldi poesis világánál fog fáklyát gyújtani, s lángjai örökre idegenek lesznek hazájában.”
Akinek füle van hozzá, most is pontosan érti, mit akar a költő mondani.
Tisztelt ünneplő barátaim! Tavalyi Aranyplakett-díjasunk, a magyar rendszerváltás egyik kiemelkedő személyisége, Lezsák Sándor Herdernek azzal a közismert jóslatával vitatkozva, miszerint az általa nagyra becsült magyarság nyelve két évszázad múlva már csak a lexikonokban lesz fellelhető, mi magunk pedig menthetetlenül beleveszünk a német és szláv tengerbe, ezen a helyen a következőket mondta: „Mit nem tudhatott korának legnagyobb tudósa, Herder 1791 nyarán? Nem tudhatta, hogy ezekben a hetekben a szoboszlói országúton ott poroszkál egy fiatalember, vállán tarisznya, benne egy tanulmány a magyar nyelv védelmezéséről – a fiatalembert Csokonai Vitéz Mihálynak hívják. Ezekben a hónapokban kezdi el építeni Kisbányácskán, a későbbi Széphalmon Kazinczy Ferenc a magyar nyelvújítás szellemi központjának gyönyörű épületét; augusztus 15-én fölsír egy kisfiú a Kartal nevű Pest megyei településen. Tamás hentesmester kisfia, Petrovics István, 26-án pedig egy szlovák kis faluban „szlovákul jajong” egy édesanya, világra hozza Hrúz Máriát: kettőjük szerelméből születik aztán Petőfi Sándor. Honnan is tudhatta volna Herder, hogy ebben az esztendőben születik Katona József, s ugyanebben az esztendőben, szeptember 21-én, Széchenyi István…
Igen, tisztelt ünneplők, mi a történelem logikája ellenében megtaláltuk annak a titkát, hogyan maradjunk meg. Nemzeti kultúránkban találtuk meg ezt a titkot. S később is mindig ebben találtuk meg. Amely megőrzött bennünket a zivataros századokon keresztül, megtartott minket embernek és magyarnak még Trianon és 1944 őszének borzalmai közepette is, s ha meg is fogyatkoztunk közben, őriz bennünket még most is itt a Kárpát-medence talán leghuzatosabb szegletében. (…)
Isten, áldd meg a magyart! – zárta ünnepi beszédét Dudás Károly.
