A Révész (Gergely József felvétele)
Az emlékezetközösséggel kapcsolatban már felemlítettük Zenta történetének legfontosabb dátumait. Emlékezetünkben elfoglalt helyüknél, jelentőségüknél fogva ezekre részletesebben is érdemes kitérni, annál is inkább, mert egy közösség életét sok tekintetben az egyénéhez lehet hasonlítani: egyszer valamikor megszületik, van gyermekkora, felnőtté válása, életében fontos fordulópontok fedezhetők fel, örömök, bánatok érik, a maga módján „öregszik” is, mindannyiunk reményei szerint azonban soha nem hal meg. Ez a remény Zenta esetében nem mindig teljesedett be; különösen nem középkori története során, hiszen két ízben is újra kellett kezdeni: először a tatárjárás után (13. század második fele), másodszor pedig a török hódoltság megszűnésével, illetve a határőrvidék felszámolását követően (18. század második fele).
Mint ahogy az emberélet fordulóit az emlékezés, az ezt kísérő ünneplések miatt dátumokhoz kötjük, úgy a település esetében is fontossá válik a közösség által fontosnak tartott dátumok rögzítése. Szilárd, homogén emlékezetközösség jelenlétéről tanúskodnak az elsősorban lokális természetű évszámok, amelyek ebben az esetben felülírják a nemzetit, vallásit, vagyis másodlagosnak tartják a közösség szempontjából. Ha ugyanis többnemzetiségű, -vallású közösségről van szó, mind a nemzeti, mind a vallási ünnepek megosztóak, míg a lokálisak homogenizáló erejűek. (Ez nem szemlélet-, hanem ténykérdés). A vezető-szervező erőknek – magyarán: politikusoknak – döntő szerepük van e dátumok kiválasztásában, a hozzájuk rendelt ünnepségek rituáléjának kialakításában, hiszen a szimbolikus politika egyik eszköze éppen a dátumok; a történésznek csak annyi jut, hogy feltárja ezeket, elmagyarázza jelentőségüket.
Emlékezetkultúránkban a települési közösségek „halála” és „újjászületése” fontos mozzanat, hiszen e folyamat következtében a lakosság kicserélődik, s minél több idő telik el pusztulás és újjáépítés között, annál nagyobb fehér folt keletkezik az emlékezetben, hiszen a folytonosság megszakad, mivel pedig az emlékezet a tradíciókon keresztül öröklődik legerőteljesebben, e tradíciók elhalványulásával, nagyon gyakran pedig megszűnésével újra kell építeni a régit, vagy éppenséggel új hagyományokat teremteni.
Az újonnan letelepülő lakosok általában különféle helyekről jönnek, nincsenek közös emlékeik-emlékezetük, s hagyományaik, ünnepeik általában vallási-egyházi jellegűek, ennek mentén kovácsolódnak össze elsődlegesen. Idővel azonban, miután egzisztenciálisan begyökereznek, megjelenik az igény, hogy megpróbáljanak új helyükhöz is kötődni, nehogy gyökértelenek maradjanak; miközben még egy ideig emlékeznek származási helyükre, megvizsgálják új lakóhelyük múltját (ez gyakorlati haszonnal is jár, pl. árvizek mérete, gyakorisága, föld művelésének lehetőségei stb.): mikortól volt lakott, milyen fontos események játszódtak itt le, hogyan kötődhetnek ők ezekhez az eseményekhez, valamilyen módon mintegy visszaállítva a korábban megszakadt kontinuitást.
Zenta esetében az első ilyen „restauráció” körülményeiről szinte semmi adatunk nincs, hiszen a település nevének első dokumentált említése 1216-ból sem egyértelműen falunevet idéz, inkább csak célzás:
„Tekéntvén tehát sok és igen sok szolgálatit, mellyeket Mere Gróf, a’ Zathmárban lakó Németek’ helységéből nékünk fáradhatatlanul tett, az ő érdemiért Nichola nevezetű földet őnékie, ’s ő általa az ő maradékinak, örökös jussal adtuk bírattandót: melly földet, t. i. bizonyos asszonysággal, néhai Saul Gróf feleségével elcseréltünk más földért; mellyet a’ Chanádi vár’ hatalmából kivévén, a’ nevezett özvegynek átadtunk és ő a’ mi reá-állásunkból a’ Zenthai Klastromnak ájtatosan ajándékozott, föllül adván még 40 gyira (Marca) ezüstöt, mellyel az előhozott Mere a’ többször említett asszonyságnak fizettet a’ maga értékéből sokak előtt.”
Bizony kevéske ez a jelzős névhasználat, de egyebünk nincs, s mint ilyet meg kell becsülnünk, s elfogadnunk egyfajta születési anyakönyvi kivonatként, amennyiben ragaszkodunk a korábban felvetett párhuzamhoz.
Zenta eme „születésnapjáról” már a 20. század első éveiben is tudtak, hiszen megtaláljuk a Borovszky-féle vármegye-monográfia Zentát tárgyaló részénél. Hogy miért nem ünnepelték meg 1916-ban a 700. évfordulót, annak okát elsősorban a háborús viszonyokban kell keresni, de talán abban is, hogy a dátumot még nem tudták kellőképpen népszerűsíteni a lakosság körében. 1966-ban viszont nagyszabású rendezvényekre, ünneplésre került sor, amit már évekkel előtte elkezdtek tervezni-szervezni, annak ellenére, hogy nem szép kerek, „csak” 750. évfordulót ünnepeltek. A korabeli hatalmon levők úgy ítélték meg, hogy ez a dátum nem megosztó jellegű, s egy születésnapot különben is minden körülmények között illik megülni. Mivel az előkészületeket idejekorán megkezdték, a lakosságot kellőképp felkészítették az ünnepségre, s tulajdonképpen mindenkivel elfogadtatták, lett légyen az magyar vagy szerb. Mindenek ellenére e dátum nem tudott eléggé gyökeret verni a zentaiak történelmi tudatában, elsősorban azért is, mert ama első dokumentum csak az évet említi, hónapot, napot nem, ezért a dátum alkalmatlan arra, hogy évente – mintegy megerősítésként – ünnepséget rendszeresítsenek hozzá. Feltételezzük, hogy a zentaiak zömének ezért fogalma sincs, milyen nagy évforduló közeleg, de van egy olyan érzésünk, hogy azok sem érzik kellőképpen e jubileum súlyát, jelentőségét, akiknek pedig kellene. Mindennek próbájára mindenesetre nem kell sokáig várni.
Maradva a párhuzamnál, a faluból mezővárossá előlépett Zenta – immár a budai káptalan birtokaként – a 15. században vált nagykorúvá, érett korba pedig 1506-ban került, amikor is a káptalan közbenjárására elnyerte II. Ulászlótól a királyi városi rangot. Az oklevél különböző értelmezései felvetették azt is, hogy „szabad királyi város” lett ekkor, de a kisszámú forrás is abban erősít meg bennünket, hogy a mohácsi vészig (a város újabb pusztulásáig) nem kapta meg a teljes autonómiát, tehát valamilyen függőségi viszony a budai káptalannal megmaradt.
Úgy gondoljuk, hogy 2006-ban, az 500. évfordulót ünnepelve a zentaiak osztatlanul s joggal elégedetten ünnepeltek, hiszen a városvezetés, illetve a vele együttműködő intézmények, civil szervezetek, egyének az ünnep jelentőségéhez mérten valóban kitettek magukért, s a kedvező körülményeknek köszönhetően túlteljesítettek, hiszen a szokásos népünnepély, tűzijáték, tudományos tanácskozás stb. mellett itt került sor a szerb és a magyar államfő találkozójára, meglátogatott bennünket Habsburg Ottó, ráadásul maradandó emléket is kaptunk: egy hozzánk méltó (!) monumentális szobrot (hiszen a zentaiak imádják a „nagyságot”, lásd pl. a városházánkat), a Révészt, amely máig mindenki szívébe belopta magát, hiszen személytelen, mégis zentai, emellett szimbolikusan az idelátogató vendégeket fogadó, mindenkor „átszállító”, ezért mindenki által szerethető.
Az első írásos említés esetétől eltérően itt ismerjük az adományozó oklevél kibocsátásának pontos dátumát (február 1.), ennek ellenére a városvezetés nem tartotta fontosnak a jubileum évenkénti megünneplését, legalábbis szerény keretek között, hogy a köztudatban megerősítést nyerjen. Ennek lehetősége talán fel sem vetődött, vagy ha igen, akkor azért kerülték meg, mert e dátum már „foglalt” volt (az 1849-es zentai „véres gyertyaszentelőre” való emlékezés). S utólag persze azt is kénytelenek vagyunk megjegyezni, hogy az adománylevél dátuma – lokális jelentősége miatt – inkább lett volna alkalmas városnapként való elfogadásra, mint szeptember 11-e, a zentai csata napja, amelyhez sem a mohács előtti, sem az újkori lakosságnak nem volt szerves köze. Akkoriban azonban mindenki „zentai csatázott”, beleértve e sorok íróját is, marketing szempontjából pedig egyértelműnek tűnt a választás.
S imigyen el is érkeztünk a harmadik dátumhoz, amely azonban egyáltalán nem tekinthető helyi jelentőségűnek, hiszen jóval nagyobb területek, népek (s talán egész Nyugat-Európa) sorsát befolyásolta az oszmán sereg felett 1697. szeptember 11-én aratott győzelem. A Savoyai Eugen vezette had nem tekinthető nemzetinek, sem országosnak: I. Lipót dinasztikus hadserege volt, etnikailag igen heterogén, amelyben szerbek és magyarok is harcoltak, de a köztudattól eltérően hanyagolható számban, ezért a csata soha nem volt igazán alkalmas arra, hogy bármely nemzet történelmében kimagasló helyet foglaljon el, s talán ennek köszönhető, hogy emlékezetkultúráját igazából Zenta alakította ki, s építi tovább napjainkig. Ennek legfőbb oka abban kereshető, hogy az újonnan letelepedett lakosságnak szüksége volt egy semleges, homogenizáló fundamentumra a lokális azonosságtudat (magyarán: „zentaiság”) felépítésére. Ezért igen korán – már 1816-ban – sor került az első hivatalos megünneplésre. Véleményünk szerint a kezdőév nem véletlen: ekkor volt ugyanis Jenő herceg másik nagy haditettének, a péterváradi győzelemnek a 100. évfordulója. Az ünneplések sajátos korabeli városnapként való rendszeresítése, rítusok kialakítása régi hagyomány, kisebb-nagyobb megszakításokkal mind a mai napig tart, és egyértelműen kijelenthető, hogy olyan dátumról van szó, amely nem megoszt, hanem összeköt bennünket, ezért kiemelkedő helyet kapott a zentaiak történelmi tudatában és kulturális emlékezetében. Ilyenként emlékezetkultúránk több összetevőjére is hatással volt, emiatt az ilyen vonatkozásaival, részleteivel az elkövetkezőkben foglalkozunk majd.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
