Zenta nagy jubileumi éve 2016, amikor a város első írásos említésének 800. évfordulóját ünnepeljük. Az ilyen nagy, kerek évfordulók nemcsak a múltba merengésre alkalmasak, hanem azon is érdemes elgondolkodni, hogy ismereteink, amelyekre hosszú kutatások eredményeként szert tehetünk, hogyan hasznosulnak a közösségben, azaz milyen mértékben válnak az adott közösség emlékezetének részeivé. E sorok írójának alkalma volt meggyőződni akár az elmúlt húsz-harminc év alatt megünnepelt jubileumok (magyar millecentenárium, a zentai csata 300. évfordulója, a szabadságharc 150. évfordulója) tanulságai alapján, akár saját kutatásai, illetve publikálási tevékenysége nyomán, hogy igazoltak azok a feltevések, melyek szerint egy-egy történelmi esemény nem válik automatikusan az emlékezet részévé, különösen ha az emlékezés nem folytonos, hát még ha valahol teljesen új hagyományt szándékozunk intézményesíteni… Emiatt vetődött fel a zentai múzeumban megtartott rövid előadás-sorozat ötlete, amely során egy-egy előadásban a zentai emlékezetkultúra egyes elemeivel foglalkoztunk. Mivel az ott elhangzottak nagy vonalakban bármely közösségre érvényesek, ezért úgy gondoltam, talán érdemes megosztani a zentai tanulságokat a szélesebb közösséggel is.
Zenta ma is többnemzetiségű környezet, tehát tipikusan vajdasági településről van szó. Ez az etnikai sokszínűség, akárcsak másutt, a 18. század második felében alakult ki, a törökök által felszabadított területek újratelepítése folytán. A század végéig alapvetően három etnikai-vallási közösség lakta a kiváltságos mezővárost: a katolikus magyar, a görögkeleti szerb és a zsidó. A 19. század második felére állandósultak azok az arányszámok, amelyek nagyjából azonosak voltak 1944-ig, a zsidóság deportálásáig, vagyis a katolikus magyarság volt többségben 80–85 százalékkal, a szerbek 10–15 százalékkal, a zsidók pedig 3–5 százalékkal voltak jelen. Bár a zentai szerbek hagyományai szívesen szólnak a határőrvidéki gyökerekről, az igazsághoz tartozik, hogy 1751-ben, a határőrvidék felszámolásával és a kiváltságos Tiszai korona-kerület megalakításával a zentai szerbek többsége is távozott Zentáról, a következő évtizedekben azonban ezt a számbeli veszteséget belső migrációk folytán pótolták. Így elmondható, hogy a mezőváros 18. század végi és 19. század eleji lakossága olyan telepes közösségnek számított, amelynek – tekintet nélkül az etnikai-vallási hovatartozásra – nem volt hosszabb történelmi folytonossága ezen a vidéken. Sajátos „három az egyben” közösségről van tehát szó, ahol külön-külön sem beszélhetünk emlékezetközösségről, nemhogy a városi közösség egésze esetében. Valamilyen hagyományokat, szokásokat, emlékezettöredékeket nyilván mindenki hozott magával, de a megújult településnek olyan új hagyományokra volt szüksége, amelyek összekovácsolják heterogén, bizonytalan önazonosságú társadalmát.
A századforduló Zentájának lakosságáról azonban már elmondható volt, hogy sikeresen gyökeret eresztett, birtokba vette s belakta a város irdatlan méretű (60 000 holdnyi) határát, s még a kezdetben kis létszámú zsidó közösség is elboldogult itt annak ellenére, hogy 1867-ig – egyenjogúsításukig – a zsidók itt is csak megtűrt („tolerált”), tehát másodrangú polgároknak számítottak. A korona-kerületi kiváltságokból eredően sokan jól éltek, de mindenesetre mindenki megélt, s a 19. század elején a kis létszámú mezővárosi elit már városias külsőt szándékozott formálni: rendezte a főteret, Szentháromság-szobrot és egy nagy méretű görögkeleti keresztet állított egyfajta tolerancia, békés együttélés jeleként. A szimbolikus politika első lokális megnyilvánulásai voltak ezek, s ugyancsak ennek mondható a zentai csata első hivatalos megünneplése is.
Mivel Zenta lakosságának nem volt közös történelmi élménye, egy olyan eseményhez nyúlt, amelyre büszke lehetett: a zentai csatához, amelynek győztes serege nem nemzeti, hanem dinasztikus (Habsburg), s amelyben magyarok és szerbek egyaránt részt vettek. Az első ünneplés éve (1816) aligha véletlen, bár az indíttatás nem egyértelműen bizonyítható: ti. ekkor volt Savoyai Jenő második nagy haditettének, a péterváradi csatának a 100. évfordulója, s vélhetően ez ösztönözte a zentaiakat arra, hogy ettől kezdve a „sajátjukat” is ünnepeljék. Érdekes módon így vált tehát egy európai jelentőségű történelmi esemény lokális szintű kohéziós erővé.
Egy többnemzetiségű környezetben szükségszerűen alakultak így a dolgok, hiszen a 19. század mind a magyarok, mind a szerbek számára a modern nemzetté válás százada, ám e folyamat fáziskülönbségei, továbbá az eltérő érdekek miatt hamarosan szembekerültek egymással. Így a zentaiak első közös élménye a magyar forradalom és szabadságharc volt, vele párhuzamosan azonban a dél-magyarországi szerbek mozgalma, majd fegyveres szembeállása is a magyarokkal. A zentai események (a véres gyertyaszentelő, majd a megtorlás) eltérő emlékezetet generáltak magyar és szerb oldalon, s az addig halványan körvonalazódó egységes emlékezetközösség kétfelé vált. Pontosabban háromfelé: mert bár a magyar szabadságharcot többségében támogató zsidóság Zentán osztozott a magyarság sorsában, mártíriumát szintén különutas módon gyászolta, és a szabadságharc leverése után mindenki bevonult a saját templomaiba, temetőfalai közé, s a másiktól elkülönülve hajtogatta a maga igazát ugyanarról az eseményről, gyógyítgatás helyett inkább újra és újra feltépte lelki sebeit.
Talán ha 1897-ben, a zentai csata 200. évfordulóján sikerül felállítani Savoyai lovas szobrát, a zentai csata emlékezete újra egyesíteni tudta volna a város emlékezetközösségét, a szoborfiaskó azonban tovább rontott a közhangulaton. Emellett a lokális politizálást mindinkább elnyomta az országos, mégpedig a negyvennyolcas és a hatvanhetes politikai opciók között támadt igen mély törésvonal. A nemzeti színű politizálás, amely magyar részről nemzetállamban, szerb részről pedig nagy fokú autonómiában, sőt Szerbiával való egyesülésben gondolkodott, szintén megosztotta a helybelieket.
Trianon után az új államalakulat politikai elitjének nem volt túl sok érzéke a soknemzetiségű, -kultúrájú közösségek problémáinak megoldása iránt, a szimbolikus politika leginkább azon munkálkodott, hogy az új államban élő „államalkotó” nemzetek emlékezetközösségét erősítse, a kisebbségekkel ilyen szempontból nemigen törődött. Az 1941 és 1944 közötti időszak pedig megint csak a nemzeti megosztást erősítette…
1945 után az új hatalom alapvetően nem nemzeti, hanem rendszerbeli alapokon szerveződött: egy új gazdasági-társadalmi rend építését tűzte ki célul, s ebben a modellben a nemzeti érzelmeknek nem maradt hely, sőt mesterségesen próbálták meg minden eszközzel elfojtani. Az új rend építői és fenntartói természetesen találtak olyan kapaszkodókat, amelyek segítségével újfajta emlékezetközösséget lehetett építeni, ezek pedig a népfelszabadító háború, az antifasizmus és a szocializmus-kommunizmus értékei voltak. Ám ahogyan a nemzeti, úgy az új típusú emlékezetközösségbe sem fért bele mindenki. Nem csoda tehát, hogy Zentán (is) lokális értékek után kutatnak, amelyek ezt a megosztottságot részben enyhíthetik. 1961-ben megalakult a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, mégpedig a névadó helytörténész születésének 100. és halálának 50. évfordulója alkalmából. A kör legfontosabb célja a város monográfiájának megírása volt, mégpedig Zenta első írásos említésének 750. évfordulójára, 1966-ra. Bár ez a célkitűzés nem valósult meg, a város gazdagabb lett két kiadványsorozattal: a Monográfiafüzetekkel és a Zentai Füzetekkel, amelyek maguk köré gyűjtöttek egy érdeklődő és viszonylag tevékeny, termékeny, helyismerettel foglalkozó szerzői gárdát. A zentai csata mellett, amely újra a figyelem középpontjába került, immár egyéb – kimondottan helytörténeti jelentőségű – események is felkeltették az érdeklődést. Az ilyen törekvések kedveztek egy közös lokális emlékezetközösség kialakulási folyamatának, kitöltve a nemzeti alapon épülő emlékezetközösségek elsorvadása nyomán támadt űrt, amire a „kitalált” szocialista hagyományok önmagukban nem voltak alkalmasak.
Jugoszlávia szétesésével a nemzeti kötődések újra felerősödtek, s bár a 90-es években Zentán is egyfajta reneszánszát élte a helytörténet-kutatás és -írás, szerb részről (a két világháború közötti időszakhoz hasonlóan) megjelent az igény a saját szemléletű helytörténetírás iránt, amelynek nemsokára művelői is akadtak. Evidens tehát, hogy a közös települési emlékezetközösség újra szétesett, annak ellenére, hogy a lokális politikai erők új városnapi dátumként a zentai csata évfordulóját tették meg. Ez azonban (az 1816-os évtől eltérően) ezúttal csupán arra alkalmas, hogy egy legkisebb közös többszörös szimbóluma legyen, az egymás mellett élésé, nem pedig az együttélésé, hiszen a szimbolikus politika egyéb eszközei: szobrok, emlékművek, utcanevek, jelentős dátumok megünneplése csak igen erőtlenül, korántsem meggyőzően támogatták az egyébként jó szándékú, homogenizáló célzatú törekvéseket.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
