2024. május 21., kedd
VISSZAPILLANTÓ A PALICSI FILMFESZTIVÁLRA

„Ritkán vagyunk a saját életünk főszereplői”

Sopsits Árpád Mellékszereplők című új filmjét is vetítették

Három család élete fonódik össze egy régi ügy kapcsán, Sopsits Árpád személyes hangulatú filmjében, a Mellékszereplőkben, amelyet Telek Balázs, a rendező fiatalon elhunyt fotóművész barátja és az ő képei ihlették meg. A filmet a palicsi filmfesztiválon is megtekinthettük az új magyar alkotások programrészben, Sopsits Árpád, valamint a film egyik operatőre, Tímár Gergely pedig a fesztivál vendégei voltak.

Sopsits Árpád színházi rendezőként is kiemelkedő – 2005-ben az Álomlakót rendezte a Szabadkai Népszínházban –, de a filmjeivel is nagy elismerésre tette szert, a 2016-os A martfűi rém számos díjat kapott, a legjobb film és a legjobb rendező kategóriákban is tarolt a legrangosabb magyar filmes díjátadón.

A Mellékszereplőkkel viszont egészen más a helyzet. Ez egy kis költségvetésű, több szempontból formabontó alkotás, amelyet egy kis csapat készített. Így lett az, hogy egy-egy személy több mindent is elvállalt, Sopsits Árpád nem csak rendezte a filmet, ő a producere is, részt vett a forgatókönyvírásban, játszik is a filmben és a zene is hozzá kötődik. Az alkotásról és még sok minden másról Sopsits Árpáddal beszélgettünk Palicson.

Amikor az életről van szó, valóban mellékszereplők vagyunk?

– Úgy gondolom, hogy ritkán vagyunk a saját életünk főszereplői, mert túl sok minden határozza meg. Ha pedig nem leszünk elég kemények önmagunkhoz, akkor nem biztos, hogy valaha is a saját életünk főszereplőivé tudunk válni.

Hogyan történt a film szereplőinek a kiválasztása?

– Amikor kiválasztunk egy szereplőt, akkor az egy bizalmi játék. Rendezőként bízom abban, hogy véghez tudja vinni a feladatot. Ezt a filmet egy baráti kompánia készítette, másmilyen volt, mint a megszokott filmforgatás. Itt például nem tartottunk abban az értelemben vett kasztingot, mint A martfűi rémnél. Akkor több mint kétszáz embert néztem meg. A martfűi rém egy államilag támogatott, profibb körülmények közt készített film volt. A Mellékszereplők kis költségvetésből jött létre. Eleve a barátaimhoz, az ismerőseimhez, a tanítványaimhoz fordultam. Arra viszont törekedtünk, hogy a játék egységes legyen, senki se lógjon ki a sorból.

A martfűi rém minden szempontból nagyon sikeres lett, hogyan készült a Mellékszereplők?

– Nekem ez a film sokkal érdekesebb, mint A martfűi rém. Az sem egy teljesen meghatározható film, de mégis egy thriller, egy műfaji alkotás. Úgy gondolom, hogy a Mellékszereplőkben több volt a művészi kihívás. A martfűi rém esetében a jó könyvön múlott a dolog, itt viszont nem. Ez az egész barátságból, játékból indult ki. Az első leforgatott harminc perc tulajdonképpen egy közös kísérletezős játék volt mindannyiunk számára. Erről az ún. első etapról készítettünk egy vázlatot, abból pedig megírtuk a forgatókönyvet. A filmek egyébként nem így készülnek, nem is tanácsolom, de így is lehet. Sokféleképpen létrejöhet egy film. Ez tulajdonképpen pont erre volt egy kísérlet. A kérdés az, hogy a néző észreveszi-e, hogy ez így készült. Ha igen, az baj.

Mennyiben volt így másmilyen a forgatás?

– Sokkal több volt a kötelességem és a feladatom, mint a nagyobb költségvetésű filmeknél, mert így sok minden rám hárult. Ötször több munkám volt vele. Itt is persze segítettek a munkatársaim, de a profibb körülmények közt készült filmeknél több mindent levesznek az ember válláról. Ilyen értelemben ez egy sokkal nehezebb forgatás volt, jobban ki is fáradtam. Ennél a filmnél a szűk stáb tizenöt embert tett ki, A marfűi rémnél hetvenet. Itt mindent mi csináltunk a csapattal, akik készítették játszottak is benne, beleértve engemet is. Tímár Gergely sem csak a kamerát kezelte, őt is láthatjuk a filmben.

A Mellékszereplők milyen műfajba sorolható be?

– Ez egy társadalmi dráma, kamaradráma, de ez egy nagyon tág meghatározás, úgyhogy nincs külön műfaja.

Egyáltalán mennyire fontos ez, mennyire mosódnak össze a műfajok?

– Egyfajta crossover világban élünk, tudni kell elfogadni azt, hogy eklektika van. Például mi most itt vagyunk egy boldog békeszigeten, néhány kilométerrel odébb pedig egy zajos lakótelepen találnánk magunkat. Úgy gondolom, hogy az eklektika nagyon is kifejezi ezt a kort, amiben élünk. Nem is szeretem azokat a filmeket, amik a stílusukban nagyon konzekvensek, mert szerintem hazudnak a korról. Ez a kor a sok stílus egymás mellett éléséről szól és ez a kor hiteles lenyomata.

Sopsits Árpád és Tímár Gergely a palicsi filmfesztivál sajtótájékoztatóján (Fotó: palicsi filmfesztivál, Damir Vujković)

Sopsits Árpád és Tímár Gergely a palicsi filmfesztivál sajtótájékoztatóján (Fotó: palicsi filmfesztivál, Damir Vujković)

Amikor készült A martfűi rém, azt is lehetett olvasni, hogy az egy horror lesz...

– Újságírói túlzás, kiindulva abból, hogy minden horror, amiben halál van. Persze nem egy könnyű filmecske, de mégse olyan, mint a Fűrész vagy A nyolcadik utas: a halál. A thriller szabályait viszont nagyjából betartottuk. Ez is volt a cél. Évek óta nem készült jó thriller Magyarországon.

Miért nem készülnek rémfilmek? Gondolom, nem ihlet hiányában...

– Nincs rá elég pénz. Sztori az lenne, nem kellene más, csak kicsit elmerülni a tízes-húszas évek irodalmába. Rengeteg filléres regény van, szinte mindegyikből lehetne filmet készíteni. Ehhez azonban sok pénz kell, most pedig még jobban elszaladtak az árak, a filmtechnikában is. Nem lehet nagyon jó műfaji filmet készíteni pénz nélkül. Engem valójában sose érdekelt a horror, mert nem szeretem a mesterséges ijesztgetést, a thrillert viszont igen.

Milyen filmeken nőtt fel?

– Nagyon is emlékszem rá, hogy az első film, amit láttam, A császár parancsára volt, utána jött a Pár lépés a határ, azután a Chaplin-alkotások, a Cartouche Belmondóval, vagy Gina Lollobrigida filmjei. Ilyeneken nőttem fel. Gyerekként mindenevő voltam, az ízlés persze csak azután alakul ki. Mindig is szerettem a kalandfilmeket, nagyon szívesen készítenék egyet. Magyarország nem is igazán próbálkozik a kalandfilmekkel. Az utolsó talán a Fatia Negra, vagyis a Szegény gazdagok volt, az is hatvan évvel ezelőtt. Szerintem A kőszívű ember fiai nem az és Az aranyember sem. Valójában nem is tudom, hogy készült-e magyar kalandfilm. Ahhoz is sok pénz kell. A helyszín ma ma már nem kérdéses, mert felépítik. Magyarország nagyon is megfelel a kalandfilmek forgatására, Fóton forgatják a legtöbb amerikai filmet. Nem azért nincs magyar kalandfilm, mert nincs rá igény. Szerintem minden ország szereti a történelméből merített kalandfilmeket, ha így nézzük, a Hadik talán az.

Mi a helyzet a független filmekkel?

– Nagyon rossz, nem is tudom beszélhetünk-e helyzetről, létezik-e egyáltalán. A független színházakkal ugyanez van. A független film is akkor tud megélni, ha van rá pénz, legalább valamennyi. Régen a Balázs Béla Stúdiónak volt egy erre elkülönített összege. A költségvetésük egy magyar nagy játékfilm összegét tette ki, és ezzel lehetett gazdálkodni, de voltak más stúdiók is. Filmesként elvárhatom a barátaimtól, hogy egyszer eljöjjenek fillérekért forgatni, de másodszor nem, mert meg kell élniük.

Mik az újabb tervei, akár film vagy színház területén?

– Mindig tervezek, fogadókészség nincs mindig hozzá. A lehetőségeken múlik. Elfogadják-e a forgatókönyvet vagy nem. Találkozik-e az elképzelésem a színház vezetőségével vagy nem. Színházi terveim is vannak, ott viszont az a gond, hogy én nem a komfortos színház művelője vagyok. Az Álomlakót szerették a fiatalok, az idősebbek nem igazán. Az egy eléggé komplikált megoldású, és emiatt költséges előadás volt, kivetítővel, levegőben függő színészekkel. Ma már nem csinálnék ilyet, akkor az igazgató szabad kezet adott, de gondolom, erre ő se számított.

Hogyan éli meg azt, amikor a pénz határt szab az alkotói elképzeléseinek a megvalósításában?

– A művészet mindig kompromisszum volt, Michelangelo gúzsba kötve táncolt, de Rembrandt is. Sohasem volt olyan, hogy a művészet szabad lett volna. Mindig is léteztek gazdag mecénások, nem ezzel van a baj. Aki pénzadó, az bele is akar szólni abba, amire a pénzét költi, de az se baj, csak értse meg az alkotót, támogassa, higgyen benne és főleg legyen jó ízlésű az illető.

Mit gondol arról, amikor egy film nem lel megértésre a megjelenésekor, de az elkövetkező generáció megtalálja és úgymond rehabilitálja?

– Nálam A hetedik kör volt ilyen, amikor megjelent, mindenfelől elvágták. A mai fiatalok pedig nem a Torzókat, nem is Céllövöldét, vagy A martfűi rémet szeretik, hanem A hetedik kört. Megtörténik ilyen, azzal, hogy A hetedik körnek a megjelenésekor is volt visszhangja, épp csak negatív.

Miért volt ez így?

– Az a film egy eléggé borzasztó jóslatot mutatott a gyerekek öngyilkosságáról és ezt nem jól fogadták. Főleg a zsűri nem, mert többségében idősebbekből állt, és a gyermek-öngyilkosságot szörnyű tabunak vélték. Mondták is, hogy nem tudnak díjat adni egy olyan filmnek, amely a gyermek-öngyilkosságot taglalja. Akkor úgy éreztem, méltatlanul lett mellőzött, de mára beért és a fiatalokat nagyon is érdekli. A velük való filmes találkozáskor sokat kérdeztek róla, erről a filmről akartak a legtöbbet tudni.

A színházi előadásoknak nem adatott meg az a fajta rehabilitálás, mint a filmeknek. Erről mit gondol?

– Az egy jelen idejű műfaj, és ezzel nem lehet mit kezdeni. Felvételről nem ugyanaz. A megörökített színház nem lélegzik velem együtt. A filmnél is minimális a rehabilitáció, kivéve ha politikailag volt egy alkotás betiltva. Leginkább tulajdonképpen az irodalomnál érzem ezt, sok könyv lett utólag felkapva.

A szabadkai VM4K-ban régebbi magyar alkotások digitalizált verzióit is vetítik. Nemrég a Torzók című filmjét is láthattuk. Ön szerint a digitalizáció hozzásegíti a filmet az újabb generációs nézőkhöz?

– Azáltal, hogy a film egy másik megőrzési szisztémába kerül, egy újabb érdeklődés irányul feléje, és ez nagyon jó. Persze egy film egészen másképp hat kortársként, a saját idejében, amikor megjelent.

Nyitókép: Sopsits Árpád és Tímár Gergely a palicsi filmfesztivál sajtótájékoztatóján (Fotó: palicsi filmfesztivál, Damir Vujković)