A LAN-kábelek olcsón kínálnak megbízható és gyors adatátvitelt, így kiválóan megfelelnek egy gyors otthoni hálózat gerincének. De nem lehetne láthatatlanná tenni őket? Adunk pár tippet hozzá!
Sokan tartanak a vezetékes hálózat kiépítésétől, mert úgy gondolják, hogy az nehéz, rugalmatlan, és mindenekelőtt azzal jár együtt, hogy szürke kábelek futnak majd mindenfelé a falakon és a padlón. Pedig ez nem igaz: a rendszer összekapcsolása tényleg nem áll másból, mint a kábelek bedugdosásából – ha pedig odafigyelünk a következő tippekre, akkor az is kiderül, hogy kis ügyességgel tulajdonképpen a kábeleket is eltüntethetjük, anélkül, hogy kőművest és festőket fogadnánk. Végül, de nem utolsósorban a vezetékes hálózat több mindenre is jó: azonkívül, hogy a különböző klienseket kapcsolhatjuk össze segítségével, még arra is jó lehet, hogy lakásunk távolabbi pontjába is elvigyük a WLAN jelet, egy második hozzáférési pont vagy bridge telepítésével.
A rengeteg lehetőség egy virtuális ház bekábelezésével illusztrálható, ahol minden létező hálózati megoldásra szükség van: az első emeleten találjuk a routert, amely a kábelmodemmel összekötve gondoskodik a netkapcsolat biztosításától. A fal másik oldalán a dolgozószoba van, amelyben egy asztali PC, egy nyomtató és egy 10 Gbps adapterrel is rendelkező NAS található – ezeket egy rejtett gigabites kábellel kell majd összekapcsolni a routerrel. A másik irányba indulva a nappaliba jutunk, és vele a szórakoztatóközpontba, amelynél még inkább fontos, hogy a kábelek láthatatlanok maradjanak, annak ellenére, hogy a távolság jóval nagyobb, és a tévé konkrétan az ajtóval átellenes falra van felszerelve.
Kihívás, hogy a hálózatot és a netkapcsolatot a földszintre és a padlástérbe is el kell juttatni – erre adná magát a vezeték nélküli hálózat, ha a betonfödémek nem árnyékolnák ezt le szinte használhatatlan szintre. A megoldást itt az elektromos vezetékeket használó Powerline hálózat jelenti (de ha a tévékábelt már behúzták a falba, akkor az Ethernet over Coax (EoC) nevű technológia is alkalmazható). Természetesen mindenki tudja, hogy az ideális megoldás az lenne, ha minden szobában hálózati csatlakozó állna rendelkezésre, de ez csak építés vagy felújítás alatt álló lakások esetén jöhet szóba – így most koncentráljunk azokra a megoldásokra, amelyek nem járnak falvéséssel és festéssel. Marad bőven kérdés: milyen kábelt válasszunk, hol lesz szükség az Ethernet valamilyen alternatívájára, mikor érdemes switcheket vásárolni, és hogy válasszunk ezek között?
Kis kábellexikon
Az előre legyártott, tehát már mindkét végükön csatlakozóval ellátott LAN-kábelek úgynevezett „patch” kábelnek készülnek – ezzel jelölik a számítógépes központokban azokat a vezetékeket, amelyek nem fix telepítésűek. A hosszúságon kívül eltérés lehet közöttük az árnyékolás típusában és jelátviteli képességeikben is, amelyet olyan kriptikus rövidítések jelölnek, mint a Cat 5e U/ UTP vagy Cat 6a S/FTP. Végfelhasználók számára itt a legfontosabb a „Cat”, azaz a kategória: a gigabites sebességekhez a Cat 5e (ami gyakorlatilag a Cat 5) tökéletesen megfelel, sőt, ez több esetben 2,5-10 Gbps sávszélességhez is használható, megfelelő hardverrel és 10 méteres hosszig. Persze aki már komolyan kacsingat a 10 Gbps felé, annak a Cat 6, Cat 6a, Cat 6e kábelezésre lesz szüksége, az utóbbi egészen 55 méterig képes ezt a sebességet biztosítani. A Cat 7/7a ennél nem nyújt többet, mivel a csatlakozók itt nem változnak, így az árnyékolásban sem történik előrelépés. A kategória mögött álló betűsor az, ami erre az árnyékolásra utal: az U/UTP valójában a teljes hiányt mutatja: itt sem külső, sem belső (UTP: Unshielded Twisted Pair, azaz árnyékolásmentes csavart érpár) árnyékolás nincs. Ezzel szemben az S/FTP egyrészt minden érpár körül egy dedikált árnyékolófóliát hordoz (F), az érpárok összességét pedig egy hálós árnyékolás (S) veszi körbe. Az árnyékolatlan megoldások előnye, hogy vékonyabbak, hajlékonyabbak és olcsóbbak – de érzékenyebbek a rádiós zajokra, ami lassabb jelátvitelhez és kapcsolati hibákhoz vezethet. A legjobb tehát az, ha csak az utolsó métereken használjuk őket, például egy szobán belül. Nagyobb távolságokhoz, vagy például router és switch közé válasszunk egy jobban árnyékolt, komolyabb vezetéktípust, amivel a jövőbeli problémákat is kiküszöböljük.
Láthatatlan kábelek
Egy lakásban a vezetékeket sok esetben nagyon könnyen elrejthetjük bútorok mögött. Ebben segíthet kétoldalas ragasztószalag és kábelkötegelő is, amelyekkel például a parkettaszegélyhez vagy a bútor aljához rögzítjük. Amikor több sarkot is meg kell kerülnünk, a szükséges hossz lemérésében nagy segítség, ha egy szimpla spárgát húzunk végig a kijelölt útvonalon. Komolyabb trükkökre lesz szükség ott, ahol nincsenek bútorok, vagy ahol egy szobán kell átkelni – mint a felvázolt példalakásban is történik a router és a dolgozószoba között. Ide egy szalagkábel ajánlott – ez olyan vezeték, ahol az érpárok szorosan egymás mellé kerülnek, így a végeredmény egy pár mm vastag, lapos kábel lesz. Hátrányuk, hogy a zavaró jelekre érzékenyek, így vásárlásnál figyeljünk oda a jó minőségre, és tényleg a lehető legrövidebb példányokat válasszuk. A gigabites sebesség ellenőrzéséhez kössük össze a kiszemelt vezetékkel a routert egy modern notebookkal, majd jobbra lent a tálcán kattintsunk a hálózati ikonra a jobb egérgombbal, és nyissuk meg a Hálózati és megosztási központot. Ezután kattintsunk az Ethernet linkre, és ellenőrizzük, hogy a Tulajdonságok között az Adatátviteli sebesség sorban az 1,0 Gbps áll. Mivel a szalagkábel árnyékolás nélkül mindössze 2 mm magas és 6 mm széles, könnyen elrejthető akár a szegőléc mögött is, de szőnyegek alatt is áthúzható, anélkül, hogy azokat megemelné. További előny, hogy ajtóknál is átvezethető: ha nincs küszöb, akkor egyszerűen a fal mentén húzzuk át – a fal színével megegyező ragasztószalagot választva még a kábelt is láthatatlanná tehetjük.
Különleges megoldás nehéz helyzetekre
Ha még a szalagkábel sem fér át nyílászáron – ahogy ez az ablakoknál vagy szigetelt, kültéri ajtóknál előfordul –, akkor egy speciális kábelre lesz szükség, ami nagyon vékony és nagyon rövid is egyben, és kifejezetten erre a célra készítik, végein egy-egy LAN-csatlakozóval. Ez az 1 mm-nél is vékonyabb vezeték bárhol elfér, azonban a nagyon vékony kivitel miatt nem számíthatunk tőle gigabites kapcsolatra, a legtöbb esetben be kell érnünk 100 Mbps-tel. Amennyiben kábelünk olyan helyen halad át, ahol áteshetünk rajta, vagy ráléphetünk, egy lapos, lépésálló kábelcsatornába rejthetjük el, amely egyben védelmezi is. Ilyet barkácsáruházakban és elektromos szaküzletekben is vásárolhatunk.
A következő szint: Powerline
Vannak persze helyzetek, amikor semmire sem megyünk a LANkábelekkel – esetünkben ilyen az, amikor a földszintre vagy a tetőtérbe kell eljutnunk a hálózattal. A födém vastagsága és felépítése kizárja a rádiós megoldásokat, marad tehát a Powerline: az elektromos vezetékeket adattovábbításra használó technológia. Ilyenkor az egyik Powerline adaptert a routerhez közeli konnektorba dugjuk, és összekötjük a routerrel – a másik adapter pedig abba a szobába kerül, ahol használni szeretnénk a hálózatot. A rendszer működése azon alapszik, hogy az elektromos vezetékek nemcsak az 50 Hz-es váltakozó áramot képesek továbbítani, hanem magasabb frekvenciájú jeleket is – a két adapter ilyen jelek segítségével kommunikál egymással. Persze az, hogy ezt milyen sikerrel teszik, sok mindentől függ, amelyek között első helyen áll az elektromos hálózat minősége és a hozzá csatlakozó elektromos készülékek típusa. Bár a specifikációkban sokszor 1,2-2 Gbps sávszélességet is olvashatunk, inkább 300 Mbps-hoz jár majd közelebb a sebesség. Bár a Powerline hálózat további adapterekkel bővíthető, ezek mind osztoznak a rendelkezésre álló sávszélességen, tehát – ellentétben az Ethernettel, ahol egy újabb eszköz bekapcsolása nem lassítja a hálózatot – csökkentik a sebességet.
A Powerline az Ethernetnél lényegesen finnyásabb, és optimális működéséhez rengeteg feltételnek kell teljesülnie. Ezek közül az első, hogy a két adapter ugyanazon fázison legyen – nagyobb lakásoknál viszont gyakran előfordul, hogy két vagy három fázis van. Ilyenkor a jeleknek át kell „ugrani” az egyik fázisról a másikra, amely egyébként olyan helyeken, ahol a vezetékek közel haladnak egymáshoz (például a biztosítéktáblában), lehetséges is. Ennél hatékonyabb megoldást nyújt azonban egy villanyszerelő által beépíthető fáziscsatoló, amely ezt az átugrást könnyíti meg. A Powerline-jelek természetesen a távolság függvényében is gyengülnek, ráadásul a hálózati áram nem is tekinthető tisztának, a lakásban és annak környezetében dolgozó elektromos berendezések komoly zajforrásként jelennek meg rajta. Ezek a zajok aztán „ráülnek” az adathordozó frekvenciákra. Bár az adapterek képesek ezeket érzékelni, és ilyenkor más sávokra váltanak, a használható sávszélesség ezzel folyamatosan csökken. Ilyenkor átmeneti megoldást nyújthat, ha az adaptereket kihúzzuk, majd újra visszadugjuk a konnektorba, vagy reseteljük őket a titkosítást összehangoló gombok lenyomásával. Ha ez megoldható, kihúzhatjuk a zavart okozó berendezéseket (ezek rendszerint elektromotoros eszközök), vagy használhatunk a konnektor és közöttük valamilyen zavarszűrős elosztót is.
Ethernet over Coax: hálózat a tévéből
Előfordulhat, hogy minden próbálkozásunk ellenére lakásunkban nem használható rendesen a Powerline. Sok modern épületben azonban van még egy hálózat, amely ott lapul észrevétlenül a falakban, ez pedig a tévékábelé, amely a műholdas, kábeltévés vagy földi sugárzású jelek szállítására és elosztására szolgál. Természetesen megfelelő adapterekkel ez is használható számítógépes adatok továbbítására – ezt a rendszert Ethernet over Coaxnak (EoC) hívják. Sajnos ennek működéséhez alapfeltétel, hogy a telepített kábelek és csatlakozók kétirányú (backchannel) kommunikációra is képesek legyenek. Mivel itt nem olyan fokú a szabványosítás, mint a Powerline esetében, a legjobb, ha szakemberrel konzultálunk erről a lehetőségről, vagy érdeklődünk abban a boltban, ahol ilyen adaptereket árulnak (ilyet többet is találhatunk némi Google-keresés vagy az árukereső.hu használata után). Egy pár ilyen EoC adapter körülbelül 2-3 ezer dinárba kerül, de ehhez sok esetben hozzáadódik még a fali csatlakozók cseréje is. Mindenesetre a rendszer, ha már működik, a Powerlinenál jóval kevésbé érzékeny a zavaró jelekre, hiszen a koaxiális kábelek egyrészt árnyékoltak, másrészt már eredetileg is jeltovábbításra tervezték őket. Előny az is, hogy a tévéjelek fix frekvenciákat használnak, nem jelennek meg véletlenszerű tranziensek. A névlegesen egyébként 500 Mbps-ra ígért sebességből a valóságban 200 Mbps körüli értékre számíthatunk egy EoC hálózat esetében.
Üvegszál: hajlékony, vékony és gyors
Előfordulhat, hogy a direkt kapcsolat megoldható, de a távolság nagy és nem is optimális a LAN-kábelek számára. Ebben az esetben az optikai, vagy köznyelven üvegszálas kábel megfelelő alternatívát kínálhat. Ez a nagy sebességű gerinchálózatokhoz is használt technológia a példában a router és a nappali közötti kapcsolatot biztosíthatja: itt a kábelnek végig kell mennie a folyosó szélén, majd körbe a nappaliban a falak mentén, hiszen nem húzhatjuk át keresztbe a padlón. A kábelek teljes hossza így meghaladja a 20 métert, és mivel a normál LAN-kábel nem rejthető el a szegőlécek mentén, csak a szalagkábel jöhet szóba. Ez azonban ekkora hosszúságnál jó esetben is csak 100 Mbps sávszélességet tud nyújtani. Itt jön képbe az optikai kábel.
Egy üvegszálas kapcsolat felépítéséhez egy média konvertert kell csatlakoztatni a routerhez egy rövid Ethernet kábellel, és ugyanezt megismételni a nappaliban. A két médiakonverter közé jön aztán az optikai kábel, amely speciális csatlakozással rendelkezik. Látható, hogy a rendszer telepítése nem egyszerű, ezért nem is terjedt el a lakásokban, és két végpont közötti, otthoni felhasználásra szánt készletet nem is sok cég árul. Közéjük tartozik a Fuba, akiknek WebFiber csomagját az Amazon.de-ről rendelhetjük meg, kábelhossztól függően más és más áron. Ezeknek az optikai kábeleknek a nagy előnye, hogy nem igényelnek külön csatlakozókat: egyszerűen csak vezessük végig a vékony és hajlékony vezetéket a fal mentén (de vigyázzunk, ne hajlítsuk meg a megengedettnél kisebb ívben, mert eltörhet!), majd mielőtt a médiakonverter nyílásába dugnánk, vágjuk le a végét a készletben található szerszámmal – így biztos, hogy a végződés tiszta és merőleges lesz.
Nagyobb sebességet mindenkinek
Sok esetben előfordul az, hogy egy routertől távolabb eső helyen több eszközt is össze kell kapcsolnunk. Ebben az esetben mindegy, hogy Ethernet, Powerline, EoC vagy éppen optikai kábel biztosítja a kommunikációt a routerrel, a helyszínen egy egyszerű switch segítségével lesz a legegyszerűbb az összekapcsolás. A legolcsóbb, gigabites sebességre képes ötportos switchek már 2000 dinár alatt elérhetőek, de a nyolcportos modellek sem sokkal drágábbak 2-3000 dinárnál. Azt vegyük figyelembe, hogy a switch egy portjára szükség lesz a router felé – azaz egy ötportos berendezésre csak négy helyi eszközt tudunk csatlakoztatni! Ezek aztán egymással teljes sebességgel (azaz esetünkben 1 Gbps-mal) tudnak kommunikálni, de a router felé már osztozniuk kell az ott rendelkezésre álló sávszélességen.
Tízszeres sebesség
Az otthoni felhasználásra még gyerekcipőben járó tíz gigabites hálózat felé az első lépést egy minőségi switch megvásárlása jelenti. Ezek ára általában 20-25 ezer dinár környékén kezdődik, és sok esetben egy vagy két valóban 10 GbE porttal rendelkeznek. A kapcsolódó hardver lehet akár egy PC-be szerelt 10 GbE-s hálózati kártya (például az Asus XG-C100C), akár egy több százezer dináros felső kategóriás NAS, amely szintén rendelkezik ilyen interfésszel, akár egy másik switch vagy router, amely pedig így azt biztosítja, hogy a két hálózati szegmens között nincs szűk keresztmetszet a kommunikációban. A 10GbE sávszélességhez nem kell semmi speciális kábelezés, a „sima” Cat 6 S/FTP is tökéletesen megteszi. A példában a PC és a NAS az, amelyek így kommunikálnak egymással egy switch közbeiktatásával. A 10G Base-T szabvány alternatívája az SFP+, amellyel egyes esetekben olcsóbb lehet a nagysebességű hálózat kiépítése, köszönhetően annak, hogy itt a tulajdonképpeni elektronika a kábel végére került, így a hálózati berendezések maguk nem annyira drágák. A MikroTik nevű gyártó például a CSS326-os switchet kevesebb mint 16 ezer dinárért árulja, ezért pedig 24 darab (!) gigabites portot és két darab SFP+ csatlakozót ad. Ezenkívül szükség lesz még két darab MikroTik S+DA0001 kábelre is, amelyek egyméteres hosszban 4 ezer dinárba kerülnek. A PC-be szerelhető SFP+ kártyát néha meglepően kedvező áron találunk apróhirdetések között, így itt is 4-6 ezer dináro költséggel számolhatunk darabonként. A NAS-ok esetében nem igazán van eltérés egy SFP+ porttal szerelt modell és egy normál, gigabites, de hasonló tudású változat között – a QNAP TS-431X2 nevű négylemezes készülék például 60 000 dinár. De a régi, megbízható LAN-kábel is tud azért még néhány trükköt: viszonylag olcsón beszerezhető például olyan switch vagy adapter, amely az úgynevezett Power over Ethernet (PoE) szabványt támogatja. Ez lehetővé teszi, hogy az Ethernet kábel tápellátást is biztosítson a hozzá csatlakozó eszközöknek. Az átvihető teljesítmény persze erősen korlátozott, de kisebb készülékek, például webkamerák, IP-kamerák, hozzáférési pontok számára elegendő, így ezeknek nem szükséges külön tápegység és konnektor. (Chip magazin nyomán)
