Kétségtelenül rétegigényt szolgálnak ki a videószerkesztő programok, hiszen napjainkban az emberek többsége azt sem tudja, hogy milyen formátumban rögzít az eszköze, illetve hogy milyen kiterjesztésű fájlokat tölt fel az Instagramra, a Facebookra vagy például a Twitch felhőjébe. Sokan csak akkor foglalkoznak a videoformátumok jelenségével, amikor éppen valami gond van, mondjuk ha nem jelenik meg egy felvétel felirata, vagy ha a médialejátszó nem képes felismerni a tartalmat, a lényeg, hogy működjön a dolog. A kérdéskör akkor kezd érdekessé válni, ha a saját felvételünket szeretnénk exportálni, vagy az előbbi példánál maradva át kell konvertálnunk egy nem elindítható állományt. Ekkor kimeneti formátumot kell választanunk, ami elsőre nem tűnik problémásnak, ám egy rossz döntéssel könnyen lejátszási problémáink lehetnek némely eszközökön – például egy koros DVD-lejátszón. Nincs egyszerű dolgunk, ráadásul tapasztalatunk szerint sok konvertáló nem is köti az orrunkra, hogy pontosan mit csinál, szimplán leegyszerűsíti a kérdéskört a kiterjesztésekre, a háttérben pedig maga állítja be a vonatkozó kodeket. Szemléletesen fogalmazva egy videofájlt egy pizzaszeletként kell elképzelnünk, amely több összetevőből áll össze. A tészta – amely összetartja az egészet – a konténer, ebbe csomagoljuk a képpel és hanggal kapcsolatos adatokat. A konténer határozza meg a kiterjesztést, azt, hogy pontosan mi mindent rakhatunk az adott állományba, és sok esetben a kódolás módját is meghatározza, mivel egyes konténerek kifejezetten adott kodekeket próbálnak kiszolgálni, amely reláció visszafelé is igaz lehet. Illetve egyes konténerek egyszerre több video- és hangsáv, kiegészítő információk rögzítésére is képesek, és vannak olyanok, amelyeknél limitáltak a lehetőségeink. A feltétet – azaz a valódi tartalmat – pedig a kodekek adják, amelyeknél megkülönböztetjük a képet és a hangot tartalmazó adatfolyamokat, és azok nem feltétlenül járnak párban, azaz egy HEVC kódolás mellé nem mindig AAC-hangot kell raknunk.
Ha magunknak kellene választanunk, akkor körülbelül úgy járnánk, mintha a pizzéria teljesen ránk bízná az étel öszszeállítását. Hirtelen rengeteg konténerrel, video- és audiokódolással találnánk szembe magunkat, minimális információval a hátunk mögött. Pont ez okból egyszerűsít a legtöbb szoftver, és ha lehet, a manapság rendkívül népszerű és elterjedt H.264 kódolást választják AAC- vagy MP3-hang társaságában. Ha az egész problémát ennyivel le lehetne zárni, akkor igazából nem is kellene foglalkoznunk a témával, ám ha egy adott médiafájlt terjeszteni szeretnénk, nagyon nem mindegy, hogy azt milyen eszközökön akarjuk lejátszani, illetve weben akarjuk-e sugározni. Utóbbira nem minden konténer képes, a régebbi lejátszóknak pedig gondot okozhat a modern formátumok kezelése.
Az audio- és a képtartalmakhoz hasonlóan természetesen a videóknak is léteznek tömörítetlen formátumai, ám utóbbiakat leginkább professzionális környezetben használják, mivel a lakossági rögzítőeszközök kizárólag tömörített eljárásokkal mentenek. E döntés mögött hardveres megfontolások állnak: a tömörítetlen videofolyam hatalmas tárterületet igényel, hiszen minden pixelt rögzíteni kell. Ha valaki amúgy is tárhelymilliomos, és szeretne minden apró részletet megőrizni az utókornak, annak a veszteségmentes H.264, Dirac Pro, QuickTime RLE, FFmpeg kodekek közül érdemes választania. Utóbbi például a valós idejű rögzítést is támogatja. E megoldások főként számítógépes, 3D-s animációkhoz, képernyőmentésekhez lehetnek hasznosak, illetve speciális helyzetekben, minden más esetben inkább valamilyen tömörített felvétel használata javasolt. Főként, hogy a tömörítetlen tartalmak lejátszása meglehetősen memóriaigényes feladat, ami az erősebb asztali gépeknek ugyan kevésbé jelent problémát, a hordozható eszközöknek viszont szinte lehetetlen küldetés. Tömörített tartalmakkal dolgozva kevésbé kell a memória és a tárhely méretére szigorúan odafigyelnünk, bár ez nem jelenti azt, hogy kis állományokkal lenne dolgunk, a kódolás és a dekódolás viszont a CPU-k számára pluszfeladatot jelent. A legtöbb videokódolás az ismétlődő elemek hasznosításával próbál csökkenteni a tárhelyigényen, kiszórva a felesleges duplikátumokat. Ha például egy jelenetben kék ég van a háttérben, akkor a tömörített eljárások nem rendelnek minden egyes pixelhez színinformációt, illetve vannak olyan megoldások, amelyek a felvételek mozgóképjellegét használják ki, és a mozgási vektorok alapján próbálják meg csökkenteni a fájlméretet. Ilyen például a rendkívül hatékonyan dolgozó H.264, illetve a HEVC, amely viszonylag sok képinformációt képes kevés bitben eltárolni fejlett tömörítési módszereinek köszönhetően. Hátránya, hogy a régebbi lejátszók közül csak kevés ismeri fel a körülbelül ötéves kodekszabványt, ami megnehezíti univerzális felhasználhatóságát. Természetesen lehet egy Matroskakonténerbe csomagolt H.264 videó 40 GB és 4 GB méretű is, hiszen nagyon sok függ a tömörítés szintjétől. A bitrate, amely tulajdonképpen a mintavételezés gyakoriságát jelenti, vagyis ha egy videónak magasabb a bitrateértéke, akkor ugyan a gyakori mintavétel miatt nagyobb a fájlmérete, de a minősége is sokkal jobb. Más szóval az alacsonyabb bitrate-értékű videó jobban tömörített, kisebb a mérete, de megjelennek benne zavaró képzajok. Az értékeket általában másodpercenként használt bitben adják meg, azaz ha egy felvétel 1 percig 1 megabyte információmennyiséggel rendelkezik, akkor a bitrátája 8 megabit per másodperc, azaz 8 mbps. Egy műsoros DVD-nél ez az érték 6 mbps, nagy felbontású online tartalomnál 2 mbps, míg egy HD Blu-ray videónál 20 mbps is lehet. Illetve online videó esetében váltakozhat is a bitráta értéke az átviteli sebesség függvényében. Ha a tárhely nem számít, érdemes a nagyobb méretet választani, ilyenkor tömörítetlen minőségre számíthatunk, míg tízszer kisebb fájlméretben már láthatóvá válnak az egyszerűsítés és az összevonás hátulütői, például egy napfelkeltében nem lesznek színátmenetek, csak csíkok az égen. Érdemes tehát jól megválasztani a tömörítés hatásfokát, hasonlóan a felbontáshoz, amely a tárolt képkockák számát határozza meg. Manapság a leggyakrabban még elég a full HD felbontás, ám ha jövőbiztos tartalmat akarunk exportálni – és a nyersanyag is alkalmas rá – akár az UHD-t is megcélozhatjuk, vagy tegyük el egy biztos helyre a forrásfájlokat és a projektfájlt. Nehéz egyértelmű favoritot választani, hiszen a döntést sok tényező befolyásolja. Míg a 2000-es évek elején az AVI volt a sztár, és mindenki a DivX és Xvid kodekcsomagokat kereste, napjainkban inkább az MKV és az MP4 csomagolók terjednek, MPEG szabványosított tartalmakkal. A H.264 kiváló választás, nem csoda, hogy a weben szinte egyeduralkodónak számít a tömörítési eljárás, miközben a HEVC vélhetően idővel biztosan átveszi majd a helyét.
Matroska
Az elmúlt években nagy népszerűségre tett szert a tároló, amelybe gyakorlatilag korlátlan mennyiségű video- és hangsávot, feliratot, képet helyezhetünk el, és bármilyen kodeket belecsomagolhatunk. Nyílt forrású, így licencdíjat sem kell az eszköz- és szoftvergyártóknak fizetnie használatáért, nem is csoda, hogy gyorsan elterjedt a viszonylag fiatal, 2010-es formátum. Napjainkban például már a Windows 10 is rendelkezik natív Matroskatámogatással, nem kell külső programot telepítenünk az MKV-fájlok megnyitásához, például az Mplayert. A torrenthálózatokon rendkívül népszerű a formátum, hiszen kiküszöböli a kalózok korábbi kedvence, az AVI néhány hibáját, többek között a modern tömörítési eljárásokat is jól kezeli, így nagyobb felbontású, full HD-filmek tárolására alkalmasabb riválisainál. A konténer tartalmazhat videót, hanggal és audiosávokkal (MKV), csomagolhatunk bele 3D-felvételeket (MK3D), hangot (MKA) és kizárólag feliratot is (MKS). A Matroska mögött a mai napig aktív közösség áll, amely mindent megtesz a megoldás elterjesztéséért – egyelőre sikerrel.
Audio Video Interleave
Természetesen a Microsoft is elkészítette a saját multimédiás tároló formátumát. Az Audio Video Interleave (röviden: AVI) a Windows 3.1-ben terjedt el, és mivel az operációs rendszer egyik kedvelt formátuma volt, hamar nagy népszerűségre tett szert. Mára alaposan megkopott korábbi dicsfénye, hiszen habár egy majdhogynem mindenevő konténerről van szó – egyedüli kivételt a Sorenson tömörítés jelent –, rendelkezik néhány jelentős megkötéssel. Egyrészt nem kezeli szabványosan a képarányokat, így azt a lejátszók gyakran nem képesek automatikusan beállítani, másrészt a régebbi lejátszóknak gyakran problémát jelentenek a modern kodekekkel felvértezett AVI állományok, ráadásul a RIFF (Resource Interchange File Format)-tömörítés magasabb foka mellett a felvétel minősége is érezhetően romlani kezd, így nagy felbontású, tömörített tartalmak tárolására más konténer lehetséges, hogy alkalmasabb. Nem javasolt, hogy manapság bárki AVI-ban mentse el családi felvételeit, ám a régebbi felvételek és a megoldás korábbi népszerűsége miatt érdemes egy, a konténert támogató lejátszót kéznél tartani.
MPEG programstream
Viszonylag hamar, már az 1988-as években felmerült az audio- és videotartalmak szabványosításának gondolata, e felismerésből született a Moving Picture Experts Group, röviden MPEG. A szervezetnek immár több mint 350 tagja van, munkájukat az egész iparág elfogadja, aminek köszönhetően a videók kódolásánál ma már többnyire valamilyen MPEG 1-4 tartalommal találkozhatunk, újabban MPEG-4 AVC-vel, azaz H.264-gyel. A trükk az, hogy az MPEG egyszerre lehet kodek és konténer. A programstream alkalmával például többsávos video- és audiocsatornákat lehet becsomagolni, közülük az MPEG-1 szabványt jellemzően videodiszkeknél (VCD) használják, bár lehet, hogy a múlt idő inkább indokolt lenne, hiszen a minőség még a DVD-knél tapasztaltnál is rosszabb. Az MPEG-2 (H.262) ugyan már jobb minőséget kínál, de mára szintén elavult, nem véletlenül ritkult meg a közkézen járó MPEG-állományok száma. Ugyanakkor a jóval fejlettebb – szintén konténerként is használható – MPEG-4, azaz MP4 a mai napig népszerű és használt szabvány, amelyben a kép jellemzően H.264, a hang AAC-tömörítéssel van beékelve. Az MPEG egyébiránt számos leágazással rendelkezik, közülük a DAT, a VOB, az MTS és az M2TS sokak számára ismerős lehet.
Advanced Video Coding, High Definition
A Sony és a Panasonic közös gyermeke, a két cég összefogott, hogy megalkosson egy nagy felbontású videokameráknál használható konténert. Így született meg az AVCHD, amelynek létezik HD és SD felbontású változata is, képes 60 fps és 24 fps felvételek, 3D-tartalmak rögzítésére, videotömörítéshez a modern H.264 kódolást, hangoknál pedig a Dolby Digital (AC-3) vagy a Linear PCM kettős egyikét használja. Értelemszerűen a .avchd kiterjesztéssel jobbára a két gyártó kameráinál találkozhatunk, ám például a Canon és a Leica is ezt a mentési módot alkalmazza néhány fényképezőgépén. Nem is gondolnánk, hogy a konténerfeliratok, diavetítések és navigációs menük tárolására is képes, 2.0-s verziókat pedig már a H.264 High Profile felvételek fogadására is felkészítették. A formátum viszonylag elterjedtnek nevezhető, számos hardveres és szoftveres lejátszó kezeli, ráadásul sok Blu-ray lejátszó közvetlenül is fel tudja dolgozni az AVCHD tartalmakat. A megoldás sokkal tartósabbnak bizonyult, mint például a mobilgyártók által korábban erőltetett 3GP.
MPEG-4 Part 2
Digitális filmek nézésekor jó esélylyel valamely MPEG-kodekkel találkozunk, még ha sokan nem is ismerik azokat név szerint. Az MPEG-4 Part 2 szabvány például már 1999-ben megjelent, utolsó verzióját pedig 2004-ben publikálták. Magyarán a tömörítési eljárás nagyjából egyidős az XP-vel, ebből adódóan főként SD-felvételek tárolására alkalmas. A H.263-as Advanced Simple profilja olyan kereskedelmi megoldások alapjául szolgált, mint a DivX vagy az Xvid. Az SD-korszak két kodekcelebjéről van szó, amelyekhez szinte mindenkinek fűződik valami emléke. Bizony régen volt, így ma már nem érdemes az elavult MPEG-4 szabványt használni, hacsak nem egy régi lejátszón akarunk elindítani egy videót. A kodekhez legtöbbször AVI-konténert társítanak, ám elméletben többek között MP4- és MKV-állományokban is találkozhatunk ezzel a kódolással. Habár az MPEG-4 alapvetően licencmentes, a DivX és az Xvid által készített kiegészítések többsége jogvédett.
Windows Media Video
Nemcsak konténert, hanem saját kodekcsomagot is készített rendszereihez a Microsoft, amelyek leginkább a Windows ökoszisztémán belül tudtak életképesek maradni. A Windows Media Video (azaz WMV) eredetileg az internetes streameket próbálta meg kiszolgálni a RealVideo alternatívájaként, ám végül szélesebb körben kezdték el használni, eredeti célkitűzése pedig lassan a feledésbe merült. Első verziója, amely (WMV 7) még 1999-ben mutatkozott be, képes volt a bitrátáját a sávszélességhez igazítani, a 9-es Professional verzióban pedig már a HD tartalmak támogatása is megjelent. A Microsoft elsődleges konténerként a DRM-védelemmel is rendelkező Advanced Systems formátumot (ASF) preferálta, ám Matroska- és AVI-fájlokba is gond nélkül implementálható bármely WMV tartalom. Továbbfejlesztett változata a VC-1 szabvány, amelyet időnként HD DVD- és Blu-ray-filmekben vetnek be a kiadók. A VC-1 később az Xbox 350 és a PlayStation 3 konzolokban is elfogadottá vált, illetve Raspberry Píhez is készült hardveres dekóder. A kodekcsomagba egy közvetítésre alkalmas WMV Screen és egy diavetítésnél használt WMV Image is beleértendő, de utóbbiakat már tényleg nagyon ritkán használják.
MPEG-4 AVC
Napjaink legelterjedtebb kodekjéről van szó, amellyel szinte naponta találkozunk. Az Advanced Video Coding, más néven H.264 projekt célja egy széles körben használható, jól skálázható tömörítési eljárás megalkotása volt, amely a közvetítéstől kezdve egészen a Blu-ray-lemezekig használható. Ennek megfelelően a H.264 szabványok családjának tekinthető, hiszen több, markánsan eltérő profillal is rendelkezik, akár még tömörítetlen felvételeket is kódolhatunk segítségével. A weben is általánossá vált, többek között a YouTube, a Vimeo és a Facebook is MPEG-4 AVC-felvételeket indít el a böngészőben, de számos digitális kábelszolgáltatás is ezzel az eljárással kínálja tartalmát. A tömörítés rendkívül hatékony, de a kódolás és a dekódolás viszonylag számításigényes, így nem árt egy modern hardver a lejátszásához, és míg az első szint 176×144 pixelben határozza meg a maximális felbontást, addig a H.264 5.2-es szintje natív 4K tartalmakkal is megbirkózik. Rendkívül sokoldalú szabványról van szó, amelyet nyugodt szívvel ajánlunk mindenkinek.
High Efficiency Video Coding
Csak egy kodek jobb a H.264-nél, a H.265, azaz a HEVC (High Efficiency Video Coding), amely kifejezetten a nagy felbontású tartalmak sugárzására jött létre. Támogatja a 8K UHD felbontást (8192×4320), ám talán ennél is fontosabb, hogy még tovább javít a H.264 hatékony kódolásán, így ugyanakkora bitráta mellett jobb minőségű képet tud megjeleníteni, ami lehetővé teszi a weben keresztüli UHD-sugárzást. A H.264 nagy trükkje, hogy nem tárolja az összes képkockát, hanem a mozgás alapján határozza meg a megváltozó területeket, és csak azokat menti el. Ezek a területek 16×16 pixelesek lehettek, viszont a HEVC 64×64 pixelesre növeli a blokkok lehetséges méretét, így csökkentve a megjelenítéshez szükséges sávszélességet. Ez szintén számításigényes feladat, ami plusz terhet ró a CPU-ra, ami ugyan az asztali gépeknek nem gond, de a kisebb eszközöknek már problémát okozhat, arról nem is beszélve, hogy nem feltétlenül kezelik az újabb szabványt. A H.265 ráadásul 8 bitnél nagyobb színmélység megjelenítésére is képes, ami viszont egy megfelelő HDR-kijelző létét követeli meg. Vagyis összességében a H.265 mindenképpen jobb és hatékonyabb az elődjénél, de megfelelő eszköz, lejátszó híján, 4K felbontás alatt talán még most is a H.264 jobb választás lehet (PC World nyomán).
