A Meltdown és Spectre törési lehetőségek meggátolására a leghatékonyabb megoldás az alaplapi BIOS, illetve UEFI firmware frissítés. Erre azonban csak akkor kell sort keríteni, ha már megjelent megbízható és hibamentes változat, amelyet internezetezők kommentjeiből, szakvéleményekből tudhatunk meg. Ezek viszont csak hetekkel az alaplapi firmware megjelenés után olvashatók, tehát, amíg nincsenek pozitív visszajelzések egy firmware változattal, ne kerítsünk sort telepítésére! Azonban egy új firmware installja még nem jelenti azt, hogy tökéletesen működni fog azzal az alaplap, tehát az előzőleg használt változatnak az újratelepítési lehetőségét tartsuk meg, hogy szükség esetén vissza tudjuk állítani. A korábbi Intel Spectre mikrokód frissítésről például kiderült, hogy egyes rendszereknél újraindulásokat okoz, így egy időre kivonták őket a forgalomból. Persze a hibamentes alaplap jól működhet a reá készített perfekt firmwarrel, ám ha az alaplap működtetése során valamelyest meghibásodott, nem valószínű, hogy a friss, legmodernebb firmware-rel is perfektül működni fog. A BIOS-t csak és kizárólag akkor érdemes frissíteni, ha az új verzió olyan javításokat vagy frissítéseket tartalmaz, amelyekre az adott rendszernek szüksége van. A Meltdown és a Spectre bugok elleni frissítésekkel ellátott mikrokódok szintén friss BIOS formájában érkeznek, igaz, a Microsoft alternatív módon operációs rendszer frissítés formájában is terjeszti őket néhány processzorhoz. A BIOS, illetve az UEFI Firmware frissítést, bárki könnyedén elvégezheti, de néhány alapszabályra mindenképpen oda kell figyelni!
UEFI történet
A BIOS korlátai miatt az 1990-es évek közepén elkezdték kifejleszteni az EFI-t (Extensible Firmware Interface), eredetileg Intel Boot Initiative-t. Az EFI fejlesztése 2005-ben, az 1.10-es változat érkezésével véget ért, de a licenc az Intel tulajdonában maradt. Nem sokkal ezután megalakult az Unified EFI Forum, ami elkezdte az UEFI fejlesztését. Az EFI legnagyobb előnyei közé tartozik a 2 TB-nál nagyobb kapacitású adattárolók támogatása, amit GPT partíciós táblával biztosíthatunk. Előny még a processzortól független architektúra és driverek.
Az UEFI, vagyis az Unified Extensible Firmware gyakorlatilag az EFI vonalat viszi tovább, említett előnyeivel. Az UEFI első kiadásai még konzolos módban, karakteres felhasználói kezelőfelülettel működtek, de 2007-től kezdve a grafikus felhasználói kezelőfelület is terjedni kezdett, egérrel és billentyűzettel is kezelhetjük.
Az UEFI 2.3.1-es kiadásától kezdve elérhetővé vált a Secure Boot funkció, ami a Windows 8-tól kezdve használható minden modernebb Windows operációs rendszernél, sőt, egyes Linux disztribúciók is támogatják, mint például a Fedora, az OpenSUSE, a CentOS, az Ubuntu és a RHEL. A Secure boot lényege, hogy csak a megfelelő digitális aláírással rendelkező driverek és operációs rendszer betöltők futtatását engedélyezi. Használata a PK (Platform Key) beállításával kezdődik (Setup Mode), ami a firmware-ben rögzül, így ezt követően csak a kulccsal aláírt driverek és operációs rendszerek betöltése engedélyezett (User Mode). Az UEFI emuláción keresztül úgynevezett „régi BIOS módot” is kínál azokhoz az operációs rendszerekhez és hardverekhez, amelyek nem rendelkeznek UEFI támogatással – ez a CSM, azaz a Compatibility Support Mode.
Fontos változás a BIOS-hoz képest, hogy boot szektor helyett már boot loader segíti a rendszer betöltését.
BIOS tármemória
Mind a BIOS, mind pedig az UEFI Firmware egy, az alaplapon elhelyezett EEPROM chipben található, amit esetenként külön foglalatban lapuk, így szükség esetén cserélhető, de manapság már sokkal elterjedtebb a forrasztott kivitel. Ha frissítés közben egy áramszünet vagy egyéb hiba miatt sikertelenül zárul a munkafolyamat, a chip külső programozásával még menthető a helyzet, de törekedni kell a hibák lehetőségének minimalizálására. Az EEPROM chipek 1995 körül kezdtek szokványossá válni, elektronikusan is programozhatóak, tartalmuk törléséhez nincs szükség UV fényre. Az újabb alaplapokon foglalatban vagy alaplapra forrasztva helyezik el a BIOS EEPROM-ot. Manapság már az EEPROM-ok speciális változatát, a Flasht használják, ami NAND vagy NOR alapú kivitelben érhető el. A NAND blokkonként és laponként programozható, soros hozzáférés mellett, kapacitása nagy, előállítása költséghatékony. Ezzel szemben a NOR bájtszintű programozást tesz lehetővé, párhuzamos hozzáférés mellett, kapacitása kicsi, gyártása drága. A NOR-ral gyártott gép lényegében sokkal biztonságosabb.
Maga az UEFI Firmware az EEPROM-ban, a flashmemóriában – található. Ahogy a ROM, a PROM és az EPROM, úgy az EEPROM és a NAND is megőrzi tartalmát, ha az üzemi feszültség elvész, vagyis a nem-illékony memóriatípusok családját erősítik. A beállításokat azonban még mindig elem őrzi, ami ha lemerül, az alapbeállítások térnek vissza.
A „Dual BIOS” rendszerek azért jók, mert az alaplapi BIOS-t vagy UEFI Firmware-t egy elsődleges és egy másodlagos chip tárolja – esetenként három ilyen chip is rendelkezésre állhat a csúcskategóriás alaplapokon és a videokártyákon. Azért előnyösek, mert ha a BIOS vagy az UEFI Firmware frissítése közben hiba történik, a másodlagos BIOS segítségével még elindul a rendszer és helyre tudja állítani a fő BIOS-t is. A folyamat általában automatikus, felhasználói beavatkozást nem igényel – ezzel kapcsolatban az adott alaplap felhasználói kézikönyve mindig tartalmaz minden szükséges információt. Abban az esetben, ha mikrokapcsoló vagy jumper segítségével válthatunk a két BIOS között, lehetőség van arra, hogy az új BIOS-t kipróbáljuk, majd ha hibátlan, mindkét chipre frissíthetjük, ha viszont instabil, nem vesztettünk semmit, visszatérhetünk az alap BIOS-ra a másik chip kiválasztásával. Kapcsoló nem minden alaplapon van.
Előkészületek
Míg régen a BIOS frissítéséhez MS-DOS módban kellett újraindítani a rendszert, majd parancssort használva kezdeményezhettük a frissítés indítását, addig ma már sokkal egyszerűbben és kényelmesebben megoldhatjuk a feladatot. Egy ideig népszerűek voltak a Windows alól működő UEFI Firmware frissítő alkalmazások, a Gigabyte még ma is kínál ilyet(@BIOS), valamint az MSI is rendelkezik ilyen alkalmazással (LiveUpdate6), ami extraként bootolható USB meghajtó készítésére is képes, így rendszer-újraindítás után DOS módban frissülhet a BIOS. A legjobb megoldás az, ha a Windows alapú frissítést mellőzzük, hiszen ilyenkor a háttérben futó folyamatok és alkalmazások összeomlása veszélyt jelenthet a sikerre. Használjuk inkább a BIOS-on belül erre a célra kialakított menüt, ehhez szükség lesz egy megbízható, hibátlan pendrive-ra is, ami FAT32 fájlrendszerre van formázva és lehetőség szerint üres.
Új alaplap és processzor vásárlásakor sajnos előfordul, hogy egy adott alaplap szoftvere nem támogatja a kiszemelt processzort, mert még régi. A kereskedőt kérjük meg, frissítse a BIOS-t. Egyéb esetekben kölcsön processzorral is megoldható a frissítés, régebbi processzorral ugyanis elindulhat az alaplap. Azt, hogy mely processzorokkal kompatibilisek az első BIOS verziók, megtalálható az adott alaplap gyártójának honlapján. Ha meglévő rendszerünket szeretnénk új processzorral felvértezni, érdemes a csere előtt, még a régi processzorral elvégezni a szükséges BIOS frissítést, így ugyanis sok kellemetlenséget lehet megspórolni. Azt a gyártó weboldalán ellenőrizhetjük, szükség van-e egyáltalán BIOS frissítésre és rendelkezésre áll-e már új firmware?
Minden esetben az adott gyártó hivatalos weboldaláról, az alaplaphoz tartozó terméktámogatási lapról szerezzük be az új BIOS/UEFI fájlt. Egyes gyártói szoftverek képesek ellenőrizni, van-e frissebb BIOS (például Gigabyte @Bios és MSI LiveUpdate6), de érdemessebb az UEFI-n belül elvégezni a frissítést, jobban tesszük, ha közvetlenül a gyártó weblapjáról töltjük le a friss szoftvert. Egyes alaplapoknál az UEFI menün belül online frissítésre is van mód, vagyis a legújabb BIOS-t letölti a rendszer és telepíti is. Ahol ez a funkció rendelkezésre áll, használhatjuk, de a lehető legkevesebb hibalehetőséget akkor is a manuális letöltés, pendrive-ra másolás és UEFI menün belül történő frissítés adja.
Az óvatos felhasználók lefuttathatnak egy memóriatesztet, mielőtt még frissítésre kerülne sor, valamint a fentebb említett FAT32-es fájlrendszerű pendrive esetében is végezhetnek lemezellenőrzést a Windows beépített szolgáltatásával. Ha rendelkezésre áll szünetmentes tápegység, használjuk, így nem kell tartani az áramszünettől sem. Ellenőrizni kell, egyáltalán mikori BIOS van az alaplapon. Start menün belül található Futtatás opciót kell választani, majd a felbukkanó ablakba ennyit kell írni: msinfo32. Itt megtaláljuk a BIOS verziószámát és kiadásának dátumát is, így könnyebb lesz kideríteni, van-e ennél frissebb BIOS a gyártói lapon, vagy nincs. Alternatív módon a CPU-Z is használható.
A frissítés
Ha a fentiek szerint beszereztük az alaplap reviziójának megfelelő BIOS fájlt, ami rendszerint becsomagolva érkezik, ki kell csomagolni egy FAT32-es fájlrendszerrel formázott pendrive-ra, ami lehetőleg üres és hibátlan. A rendszert újra kell indítani, majd be kell lépni a BIOS-ba – ezt alaplaptól és konfigurációtól függően a DEL, az F1, az F2 vagy az ESC gomb lenyomásával tehetjük meg, a kézikönyv ebben is segít, de sokszor a boot képernyőre is rá van írva.
Az UEFI menün belül általában a „Tool” menüpont alatt találjuk a BIOS frissítését segítő opciót. Egyes gyártók külön menüpontot is készítenek a frissítő modul számára, míg mások külön dedikált funkciógombbal is elindíthatóvá teszik a frissítő szoftverrészt. Ha ez megvan, a meglévő BIOS-t érdemes lementeni a Save BIOS menüpont segítségével, majd ha ez kész, tallózzuk ki a friss BIOS-t a pendrive-ról és kezdjük meg a frissítést. Ez néhány percig eltart, addig viszont nem szabad kikapcsolni vagy újraindítani a rendszert, az ugyanis az alaplap működésképtelenségéhez vezethet, ha nincs Backup BIOS funkció, azaz csak egy BIOS chip lapul a deszkán. Ebből az állapotból egyes alaplapoknál és noteszgépeknél úgynevezett Recovery móddal lehet javítani, amelynek működése minden gyártónál más. Ha nem találunk helyreállítási lehetőséget, akkor mindenképpen egy szervizt kell keresnünk, ahol foglalkoznak BIOS EEPROM írásával.
Processzor és RAM nélkül is lehetőség van BIOS-t frissíteni, igaz, nem minden alaplapnál (általában ez a felsőkategória sajátja) és nem minden gyártó termékeinél. A Gigabyte ezt a funkciót Q-Flash Plus néven reklámozza, az ASUS pedig USB BIOS Flashback névre keresztelte a saját megoldását. A két gyártó esetében dedikált USB port szolgál a funkció használatára – mindkét gyártó fehér USB portot használ ehhez az extrához, valamint dedikált gomb is van a hátlapi portok között, amivel indítható a folyamat. Az ASUS esetében FAT16, FAT32 vagy NTFS fájlrendszerrel formázott pendrive-ra van szükség, a Gigabyte esetében azonban csak a FAT32 használható. Az ASUS megoldásainál rendszerint az alaplap nevének első négy karakterét kell megadni a BIOS fájl nevének, míg a Gigabyte-nál a gyártó nevét kell megadni BIOS fájlnévnek.
Ha minden rendben lezajlott, érdemes lehet alapbeállítást alkalmazni a BIOS esetében, amit a CMOS Clear jumper segítségével lehet megtenni. Ennek megtalálásában mindig az adott alaplap kézikönyve segít. Az említett két érintkező környékén CLR_CMOS felirat látható az alaplapon. Ezeket össze kell érinteni 3-5 másodpercre, majd a következő rendszerindítás alkalmával már az alapbeállításokkal indul a rendszer. A biztonság kedvéért érdemes alapbeállítást használni, vagyis a CPU, a VGA és a RAM is gyári órajelen, tuning nélkül működjön, hogy egy esetleges stabilitásbeli probléma ne okozzon kárt. Ezt a "Load Optimized Defaults" opcióval lehet legegyszerűbben megoldani, ami általában a BIOS utolsó nagy menüpontján belül, a kilépésnél található.
Fontos, hogy ha a rendszer használja az adattároló titkosítást segítő BitLocker szolgáltatást, akkor a BIOS frissítése előtt ezt vagy le kell tiltani, vagy szüneteltetni kell (táblákra és noteszgépekre is érvényes), a C: meghajtó esetében, az alábbi paranccsal:
Suspend-BitLocker -MountPoint "C:" -RebootCount 0
Frissítés után pedig az alábbi parancs aktiválja a BitLocker funkciót:
Resume-BitLocker -MountPoint "C:"
(Az ipon.hu nyomán)
