Egy új szabvány kidolgozásakor rendszerint az egyszerűség és a használhatóság a cél, de a bevezetéskor sok esetben eluralkodik a káosz. Kicsit ez a helyzet az USB-C-vel is.
Ahhoz képest, hogy az USB-C-vel és az USB 3.1-gyel eredetileg az volt a cél, hogy rendet vágjanak a kábelek káoszában, és egyetlen vezetéken keresztül biztosítsák a kép, a hang és az adatok továbbításának lehetőségét, úgy tűnik, hogy épp az ellenkezőjét sikerült elérni: a felhasználók és a gyártók mintha nem lennének tisztában azzal, hogy melyik betűszó mit jelent. Pedig az USB-C elvileg áldás a kábelekre szoruló mobilhasználóknak, az USB 3.1 pedig lehetővé teszi, hogy egyszerre töltsük a telefont és jelenítsünk meg képet róla a tévén, ráadásul az előbbit gyorsan, az utóbbit pedig nagy felbontásban. Az elmélet tehát már egészen rózsaszínű, de a gyártóknak gondjuk akad az implementálással. De legalább az elterjedtségre már nem panaszkodhatunk: a 2015-ös MacBook Pro óta egész sor termék jelent meg a piacon USB 3.1 interfésszel és USB-C konnektorral. Ezek között találunk alaplapot, külső SSD-t és merevlemezt, okostelefont, monitort és így tovább. Az LG már a G5-ön, a HTC a 10-en, a Google pedig a Nexus 6P-n bevetette, a Samsung pedig a Galaxy S8 esetében egy, a telefonból PC-t készítő dokkolóállomást is épített köré. Ugyanakkor önmagában az USB-C konnektor használata még nem jelenti az USB 3.1 meglétét: a Huawei például csak a fizikai csatlakozót vette át, az interfész továbbra is maradt a régi, a gyorstöltésre pedig a szabványos helyett saját, egyedi technológiát választott.
A régi eszközök akadályozzák az áttérést, az újabb technológiák terjedési sebességét sokszor pont elődjük elterjedtsége akadályozza. Ez a helyzet az USB-vel, hiszen az USB-s billentyűzetek, egerek, külső HDD-k és ezernyi más eszköz, amelyeket mindennap használunk, a meglévő USB-portokat igénylik. Megoldást jelenthetnek az univerzális adapterek, de ehelyett a gyártók inkább a régi portokat szerelik fel a friss modellekre is. Ilyen portból pedig rengeteg van: mivel a normál USB esetében meg kell különböztetni a klienst és a hosztot, a kábelek végén más és más csatlakozókat találunk: a fő egység oldalán az USB-A-t, a másikon pedig a mérettől függően a normál USB-B-t (ezt általában nagy HDD-k, nyomtatók és lapolvasók használják), a mini-USB-t vagy a microUSB-t. Az USB-C ezeket képes leváltani, és probléma nélkül biztosítani a kapcsolatot, de a DisplayPort, HDMI és hangcsatlakozók helyett is bevethető.
Az USB-C nem USB 3.1
Köszönhetően annak, hogy az USB-konzorciumnak sikerült a Type-C csatlakozóval egy időben két másik szabványt is elfogadni (ez még 2014-ben történt), a köznyelvben már most is óriási a kavarodás ezek között. Az egyik oldalon ott van maga a C betűvel jelölt csatlakozópár, amely egy fizikai eszköz, és 2×12 darab vezetékkel rendelkezik, szimmetrikus kialakításának köszönhetően pedig mindkét irányban összedugható. A következő újdonság az USB 3.1, amely az USB által kínált adatátviteli sebességet növeli, az elérhető maximum ezzel már bruttó 10 Gbps. Végül a harmadik új rövidítés az új USB-PD, azaz az USB Power Delivery 2.0, ami a nagy teljesítményt igénylő töltési megoldások és az USB-csatlakozón keresztül biztosított tápellátással működő eszközöknek készült. Az USB-PD 2.0 segítségével 20 volt és 5 amper, azaz 100 watt teljesítmény vihető át, szemben az addigi 5 volt, 0,9 amper, azaz 4,5 wattal. Sem az USB 3.1-nek, sem az USB-PD-nek nincs köze a Type C konnektorhoz, mégis sok esetben egyenlőségjelet tesznek közéjük. Pedig léteznek olyan USB 2.0 portok, amelyek nem képesek nagy elektromos teljesítményt átvinni, 480 Mbps a maximális sávszélességük, mégis USB-C konnektort használnak. A káosz köszönhető többek között az USB-konzorciumnak is, akik a korábban elfogadott elnevezéseken is módosítottak: az USB 3.1 megjelenésével törölték az USB 3.0-t, helyette ez az USB 3.1 Gen 1 nevet kapta, míg a 10 Gbps sávszélességű új megoldás az USB 3.1 Gen 2 névre hallgat. Ez rögtön gondot is okoz, amikor egy kábelen csak annyit látunk, hogy USB 3.1, generációs megjelölés nélkül. Bár a konzorciumnak van ajánlása arra, hogy milyen logókkal kell jelölni az USB-C portot és annak képességeit, ezt nem sokan használják. Marad tehát a kézikönyv, amelyből vagy kiderül, vagy nem, hogy az eszköz végülis mely szabványokkal kompatibilis. Ezen cseppet sem segít, hogy sok gyártó továbbra is vígan használja a ma már elavult USB 3.0 megjelölést, de növeli a kavarodást az Intel–Apple-együttműködésben kifejlesztett Thunderbolt 3 interfész is. Ez szintén az USB-C konnektort használja, ám teljes mértékben nem kompatibilis az USB 3.1 interfésszel, viszont gyorsabb nála, maximális elméleti sávszélessége 40 Gbps, aktív kábelek használata esetén, ami nemcsak nagyon gyors fájlátvitelt tesz lehetővé, de azt is, hogy egy csatlakozón keresztül négy darab 4K-s monitort használjunk, vagy külső grafikus kártyát csatlakoztassunk gépünkre. Mindehhez azonban már a kábelekbe épített elektronikára is szükség van, nélküle a maximális sávszélesség nem érhető el. Ennek a komplexitásnak köszönhetően a Thunderbolt 3 portra csatlakoztathatunk USB-s eszközöket, és azokat használhatjuk is, de fordítva már nem működik a dolog, egy TB3-as külső HDD-hez TB3-as interfész is kell.
Kábelezési gondok
Sajnos a szabványok és elnevezések helyzete a kábeleknél sem tisztább: míg korábban egyértelmű volt, hogy melyiket kell megvásárolni az USB-s eszközökhöz, addig a Type C konnektor és az USB 3.1 esetében már – vagy még – zavarosabb a szituáció. A legnagyobb problémát az információhiány jelenti, mivel nem minden USB-C konnektorral rendelkező kábel képes adatot, videót és nagyobb áramot továbbítani. Sok esetben pedig a vásárló semmiféle információt nem talál a kiválasztott példány dobozán vagy a gyártó oldalán ezzel kapcsolatban, hiszen csak egy „no-name”, név, típus-nélküli vezetéket kap, zacskóban vagy átlátszó műanyag tokban. Sok esetben még azt sem lehet kideríteni, hogy legalább az USB 3.1 működik-e vele, vagy kizárólag az USB 2.0-hoz szükséges vezetékeket kapcsolták be. Különösen az online boltok áruértékelő felületei vannak tele ezzel kapcsolatos reklamációkklal, amikor a csalódott vásárló csak a használat során szembesül például azzal, hogy a megvásárolt kábellel telefonjuk csak csigalassúsággal hajlandó töltődni. A zavart sok esetben még a nevesebb kábelek is növelik: az Aukey például valamiért az USB-C és USB-A végekkel rendelkező, USB 3.1 Gen 1 szabványnak megfelelő vezetékét Type C – USB 3.0-nak hívja, ami két szempontból is hibás. Ha olyan eszközt vásárolunk tehát, amely USB-C konnektorral rendelkezik, ellenőrizzük, hogy kábelt is kapunk-e hozzá (általában igen), mert rendszerint csak a gyárilag kapott vezetékkel tudjuk kihasználni a csatlakozó képességeit. A közismert kiegészítőgyártó, a Hama kínál úgy kábeleket, hogy azokhoz minden adat rendelkezésre áll, de ezek elég drágák. Még többet kell fizetnünk, ha Thunderbolt 3-kompatibilis kábelekre van szükség, ezek 4 ezer dinár körül indulnak, de legalább itt biztosak lehetünk benne, hogy minden működni fog. Ha olcsóbban szeretnénk megúszni, nem tehetünk mást, mint mások tapasztalatait olvasgatva választjuk ki a megfelelő modellt.
Kijelzők, notebookok, adapterek
Ha az Alternate Mode névre hallgató üzemmód biztosította képátvitelt (DisplayPort vagy HDMI csatlakozó helyettesítésével) szeretnénk kihasználni, például egy noteszgép és külső kijelző esetén, akkor is oda kell figyelnünk a specifikációkra. Ma már több cég, így az LG, az Eizo, az Acer és a HP is gyárt USB-C csatlakozóval rendelkező kijelzőket. Ezeknél szinte kizárólag a DisplayPort szabvány fordul elő, és jobbára megbízhatóan is működik. Ha viszont szeretnénk a gyorstöltést lehetővé tévő szolgáltatást is igénybe venni, már lehetnek gondok, és ilyenkor a vásárló sokszor hoppon marad. Egyébként nem feltétlenül csak az fordulhat elő, hogy a kijelzőről töltjük a noteszgépet: az Asus MB169C nevű, 15 hüvelykes képernyője például kifejezetten arra való, hogy egy notebook mellett második, jól hordozható monitorként szolgáljon, a videojelet és a tápot pedig egyetlen USB-C kábelen keresztül kapja. Ez esetben a Type C konnektor mint HDMI vagy DisplayPort működik. Ha noteszgépünk nem rendelkezik megfelelő csatlakozóval, használhatunk HDMI/Displayport-USB-C átalakítót, amely 2,5-3 ezer dinártól vásárolható meg. A kábelekkel ellentétben itt legalább nem kell aggódnunk, hogy zsákbamacskát vásárolunk, hiszen nem kell az USB 3.1 szabványnak megfelelni, csak a videojeleket kell átalakítani. Ha USB-C kimenettel rendelkező noteszgépet keresünk, a mezőny egyelőre nem túl nagy, de bővül: az Acer Asire Switch 10 V és az Asus T100HA például ilyen, de ott van mellettük a friss MacBook is. A Google a Pixel Chromebookra már csak USB-C csatlakozót szerelt (igaz, ezek csak USB 3.1 Gen 1 sebességűek), és így tett az Acer a Switch 7, az Asus pedig a B9440U üzleti ultrabookjuk esetében. Mivel a legtöbb felhasználó még nem kizárólag USB-C konnektorral felszerelt eszközparkkal rendelkezik, biztos, hogy szüksége lesz olyan adapterekre, amelyek a C konnektorból hagyományosabb USB-A-t, Ethernet portot vagy HDMI-t készítenek. Ilyen eszközöket már 6 ezer dinár körül is vásárolhatunk, közéjük tartozik például az Icy Boksz IB-DK4031 vagy a némileg drágább Club3D SenseVision, főleg asztali használatra szánt port replikátoroknál egy USB-C-ből HDMI, DVI, A típusú USB 3.0 és USB 2.0 és hangcsatlakozó is készülhet. Az alaplapok esetében is terjed az USB-C, az Asus Rampage V Edition 10 például négy darab USB 3.0 Gen 2 csatlakozót kínál a hátoldalon, a csúcskategóriás alaplap cskanem 80 ezer dinárba kerül. Az ASRock Fatal1ty Z170 Gaming K6 azonban kedvezőbb lehet, ez 20 ezer dinár körül érhető el, és két darab 10 Gbps sávszélességű Gen 2 szabványú portot kínál. A friss megjelenőfélben levő, H370 és B360-as lapkakészletű alaplapok védettek a legjelentősebb, frissen felismert kártevők, a Meltdown és Spectre ellen is, és többségük el van látva USB-C konnektorral.
Külső tároló USB 3.1-en
Az USB 3.1 Gen 2 nyújtotta sávszélességből persze a külső tárolóegységek tudnak igazán sokat profitálni, különösen, ha gyors flashmemóriával szerelték fel őket. Ami az USB-kulcsokat illeti, ezek között csak elvétve akad olyan, amivel kihasználhatnánk a 10 Gpbs sávszélesség jelentette lehetőségeket, a Corsair, Kingston, Sandisk által kínált igazán gyors modellek is kivétel nélkül 5 Gpbs-on dolgoznak. De egy USB-kulcsnál már ez is bőven elég, a külső SSD-knél azonban más a helyzet. A Freecom például az mSSD MAXX meghajtónál vagy az Adata az SE730-nál már használja az új szupergyors szabványt. Az első tesztekből az is kiderült, hogy a gyorsabb interfész hatása a valóságban is érezhető. A Terramaster olyan számítógéphez csatlakoztatható külső merevlemeztartót kínál, amelyben SATA HDD-kből építhetünk magunknak RAID tömböt, ezt pedig már USB 3.1 Gen 2 interfészen keresztül érjük el, szintén jelentős sebességgel. Az adattároló-gyártók általában jó munkát végeznek a szabványok követése terén, ügyfeleiket ritkán hagyják cserben. Egy népszerű technológia esetén nem egyszerű az áttérés egy régebbi változatról az újra, a USB-C esetében azonban a megszokottnál is nagyobbnak tűnik a káosz. Pedig mind a konnektor, mind pedig az USB 3.1 Gen 2 interfész ígéretes újítás, és ha elterjed, nagyban leegyszerűsíti a különböző komponensek használatát. De hogy erre mikor kerülhet végül sor, azt egyelőre nem tudni. (Chip nyomán)
