Érettségi után érdemes a vajdasági/szerbiai egyetemi, szakfőiskolai továbbtanulást választani. Tudjuk, most a blokádok, tiltakozások miatt igen bonyolult, kaotikus állapotok uralkodnak a felsőoktatásban, ám hisszük azt, hogy rendeződik a helyzet. Az elkövetkező hetekben sorozatunkban megszólaló beszélgetőtársaink pályaválasztásról, a szülőföldön való tanulás előnyeiről, a szerb nyelv okozta nehézségekről és ezek áthidalásáról is vallanak. Kitérnek arra, micsoda előnyt jelent a mai, Vajdaságban tanuló egyetemistáknak és leendő hallgatóknak az újvidéki Európa Kollégium működése, a tanulmányi ösztöndíj nyújtotta biztonság, az, hogy a többségi nyelv elsajátítása, a kiépülő kapcsolati háló, a sokféle igényes szabadidős tevékenység olyan lehetőség, amellyel érdemes élni. És érdemes komolyan megfontolni a szülőföldön való továbbtanulást.
A TUDÁSOM ELKÍSÉR EGÉSZ ÉLETEMBEN
Detki Kókai Anikó pszichológus és pszichoterapeuta: Ha az ember komolyan veszi, amit csinál, és jó szakemberré válik, itthon is érvényesülhet
A temerini Detki Kókai Anikó pszichológus és pszichoterapeuta az újvidéki Union Egyetem Dr. Lazar Vrkatić üzleti pszichológia szakán szerzett diplomát. Utána négyéves továbbképzésen vett részt, amelynek elvégzésével pszichoterapeutává vált. A hosszú távú terve mindig is az volt, hogy itthon éljen és dolgozzon.
– Ehhez pedig arra volt szükség, hogy Szerbiában szerezzek diplomát. Tudtam, hogy ha itthon képzelem el a jövőm, akkor a szerb nyelv elsajátítása elengedhetetlen lesz. Az alapszintű nyelvtudás hiánya miatt kezdetben komoly nehézségekkel szembesültem az egyetemen, de úgy gondoltam, ezek az évek jó időszakot kínálnak arra, hogy megtanuljak szerbül, és később ne okozzon problémát a nyelvtudás hiánya. Egyszerre kellett elsajátítanom a szakszókincset és az élőbeszédet, miközben szóban kellett vizsgáznom, érvelnem, teljesítenem. A tanulás lassan, küzdelmesen haladt. Fordítottam, jegyzeteltem, hosszú órákat töltöttem a hosszabb, szakkifejezésekkel teli mondatokkal. Sok vizsgám volt, némelyiken meg is buktam, de fel kellett állnom és továbbmennem. Sokat segített, hogy a tanárok, évfolyamtársak és sorstársak is támogató közegként vettek körül. Többen közülük hasonló helyzetből indultak, így megértéssel fordultak felém. A professzorok közül is sokan felismerték a nyelvi nehézségeinket, mégis elismerően beszéltek rólunk mások előtt. Lehetőséget adtak külön konzultációkra, vagy kisebb egységekben vizsgázni. A követelményeken azonban nem könnyítettek, az osztályzataink reálisak voltak, de minden visszajelzésben ott volt az elismerés is az erőfeszítéseink iránt. Az idő előrehaladtával egyre többször tapasztaltam, hogy haladok, fejlődöm, egyre többet értek és többet produkálok. Ez reményt adott. Megértettem, egy nyelv megtanulása nem lehetetlen küldetés, inkább hosszú távú befektetés. Ha Szerbiában élsz, ezzel valamikor szembe kell nézni – emelte ki Detki Kókai Anikó, aki hozzátette, szerette a szakját, ami kitartásra ösztönözte.
– Pszichológusnak lenni számomra hivatás, nem csak választott szakirány. Nem tudom, hogyan csináltam volna végig, ha olyan szakot választok, amit nem szeretek, ami nem áll közel hozzám. A szakmaszeretet mellett a szülői támogatás és a saját céltudatosságom, kitartásom is sokat számított. Nem volt kérdés, hogy végigcsinálom. Újvidékre mindig különleges városként tekintettem. Már középiskolásként is itt tanultam, így nem volt idegen a helyszín. Szerettem a pezsgő kulturális életét, és azt, ahogyan az ember látásmódját tágítja, mindemellett sok szórakozási lehetőséget kínál, ami egy egyetemista szemszögéből nem elhanyagolható tényező. Kiemelném az Európa Kollégium jelentőségét is, még ha én magam nem ott laktam, hiszen akkoriban még nem működött. Ám ma hatalmas értéket képvisel a magyar egyetemisták számára: közösséget formál, kapcsolódási lehetőséget, barátságokat ad, és lelki hátteret biztosít azoknak, akik hasonló nehézségekkel küzdenek – magyarázta beszélgetőtársunk.
Detki Kókai Anikó a mesterképzést 2014-ben fejezte be, és 2015-ben kezdte el a pszichoterapeuta-képzést.
– Ma már pszichoterapeutaként dolgozom magánpraxisban. Az idén tavasszal nyitottam meg a saját pszichológiai központomat. Ez a központ az emberi és családi kapcsolatokat támogatja. Pszichológiai felméréseket is végzek, de pszichoterápiával foglalkozom, ezen belül a rendszerszemléletű család- és párterápiával. Két nyelven dolgozom – szerbül és magyarul –, és a szerb nyelv már nem akadály többé. Ez a tudás, amit megszereztem – mind a diplomám, mind a nyelvtudásom – elkísér egész életemben. Bárhol is dolgozom, bármilyen formában is változik a szakmai utam, ezekre mindig támaszkodhatok. Az önállóság, a saját vállalkozás szabadsága és felelőssége sok nehézséggel jár, de az örömei felbecsülhetetlenek. Nem tudnám elképzelni, hogy hosszú távon külföldön éljek. Itt érzem magam otthon, ez a rendszer ismerős, ezek az emberek a kapcsolódási pontjaim. Fontos számomra, hogy a családom közelében lehessek. Hiszem, hogy ha az ember komolyan veszi, amit csinál, és jó szakemberré válik, itthon is érvényesülhet, itthon is feltalálhatja magát. Persze dolgozni kell – mint mindenhol –, sok energiát kell belefektetni abba, hogy az ember érvényesüljön, de a munka meghozza a gyümölcsét. Aki elhivatottságot érez egy szakma iránt, megtalálhatja a helyét Szerbiában is – hangsúlyozta Detki Kókai Anikó.
TANULÁS EGY ÉLETEN ÁT
Puskás János, a Vajdasági Pedagógiai Intézet igazgatója: Legyünk kíváncsiak és fogékonyak az új ismeretekre
– Ha a pályafutásomról beszélek, akkor talán onnan kezdeném, hogy amikor az általános iskolát befejeztem magyar tannyelven, a nagybecskereki Egészségügyi Középiskolában folytattam tanulmányaimat, ott érettségiztem a gyógyszerészeti szakon. Ezután a Mihajlo Pupin Műszaki Karon diplomáztam mint informatika szakos tanár. Akkoriban úgy éreztem, hogy nem becsuktam, hanem épp kinyitottam a könyvet, hiszen tudjuk, hogy a diplomával járó képességek és a munkahelyen elvárt készségek gyakran nem fedik egymást. Ezért rendszeresen jártam képzésekre, konferenciákra, folyamatosan fejlesztettem magam. A kutatók ezt ma élethosszig tartó tanulásnak nevezik – emelte ki Puskás János, a Vajdasági Pedagógiai Intézet igazgatója.
– Mint minden fiatalban a kilencvenes években, bennem is megfogalmazódtak a kérdések: ki vagyok, honnan származom, kik az elődeim, hogyan éltek, hogyan boldogultak. Ekkor még családfát is készítettem, és azt tapasztaltam, hogy az elődeim egyszerű emberek voltak, szolgálták önmagukat, családjukat és közösségüket. Reggel felkeltek és tették a dolgukat. Úgy gondoltam, nekem sincs más dolgom, mint tenni a dolgom, így folytattam a tanulást, részt vettem formális képzéseken, konferenciákon, miközben a mindennapi életből is tapasztalatot merítettem. Akkor még nem tudtam, de ma ezt a kutatók lifewide learningnek nevezik.
Mindez oda vezetett, hogy bár informatika szakos tanárként nem kaptam állást, amikor az iskolában a fizikatanárnő nyugdíjba vonult, 35 éves koromban Belgrádban átképeztem magam fizika és műszaki szakos tanárnak. Állandó munkát kaptam, és gyerek maradhattam a gyerekek között: kíváncsi, fogékony az újra. Amikor a Vajdasági Pedagógiai Intézet igazgatója lettem, lehetőségem nyílt nemcsak továbbképzésekre és konferenciákra járni, hanem ezeket megszervezni is. Büszke vagyok arra, hogy olyan továbbképzéseket szervezett az intézet, amelyek a digitális kompetenciák fejlesztését szolgálják. Ezeken nemcsak a technológiai fejlődés előnyeit mutattuk be, hanem a veszélyekre is felhívtuk a figyelmet. Arra bátorítottuk az oktatókat, hogy osszák meg egymással tapasztalataikat a gyerekek védelme érdekében – magyarázta beszélgetőtársunk, aki a következőket is hozzátette:
– A konferenciák közül kiemelném az interkulturalitás témáját az oktatásban – azt, hogyan élhetünk együtt, nem csak egymás mellett egy multikulturális közösségben. Emellett új programokat is próbálunk szervezni, például a zöldpedagógiát. Ezek során előzetes kutatásokkal igyekszünk feltárni, mi az, amire valóban szükség van, és hogyan tudjuk úgy megvilágítani, hogy az a közösségünk hasznára váljon. Mindezt azért említem, mert folyamatosan tanulni kell, keresni kell a lehetőségeket, nem megszokni és nem megszökni, hanem a problémák elé állni és szembenézni azokkal – szögezte le Puskás János, aki arról is szólt, hogy az embert különféle feladatok találják meg élete során:
– Felmerült, hogy egy kultúregyesületet, amelynek vezetősége kiöregedett, mi fiatalok, akik odajártunk, újjáélesszük. Ott hétvégi oktatás zajlik, interaktív táblákkal, olyan képzéseket tartunk, amelyek révén a vegyes házasságokból származó gyerekek megismerhetik kultúránkat, és láthatják, hogy jó magyarul továbbtanulni.
2019-ben az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek, indítsam újra a muzslyai Lehel labdarugóklub működését. Elfogadtam a kihívást, ma pedig ott tartunk, hogy van műfüves, fedett pályánk, és minden korosztály számára lehetőséget biztosítunk a focizásra, szabad gyakorlására. Női U15-ös csapatunk is van, és a napokban bejegyezzük az első női felnőtt csapatot is, amellyel szeptembertől versenyzünk. Emellett női és férfi kézilabdacsapataink is működnek, amelyek Vajdaság-szerte jó eredményeket érnek el – tudtuk meg beszélgetőtársunktól, aki nagyon helytállónak, igaznak érzi az alábbi Ludwig van Beethoven-idézetet: „A megszokás következtében még a legnagyobb tehetség is elveszhet.”
– Amikor őseimet figyeltem, azt láttam, hogy bár kívülről úgy tűnt, beletörődtek a rutinba, valójában nap mint nap megküzdöttek a léttel. Minden napot újrakezdtek, és ha a szárazság elvitte a termést, újraszántottak, újravetettek, bízva abban, hogy legközelebb sikerül. Ezt tanultam tőlük: képezni kell magunkat, ha tartani akarjuk az lépést, és figyelnünk kell a körülöttünk zajló változásokat, hogy szolgálhassuk önmagunkat, családunkat és közösségünket – emelte ki Puskás János.
Nyitókép: Detki Kókai Anikó és Puskás János
