Otthon érzem magam a hegyek között

Klein Dávid 13 éves kora óta hegymászással foglalkozik, számos magashegyi expedíción vett részt, és különösen az oxigénpalack nélküli mászás iránt elkötelezett. Legutóbb a Dhaulagiri 8167 méteres csúcsának megmászására tett kísérletet Nagy Mártonnal. Az expedíció azonban több mint kalandosra sikeredett. Az ismert hegymászótól többek között azt is megtudhatjuk, hogy mennyiben függ össze a veszély és az alpinizmus, illetve szokott-e álmodni a szédítő mélységekről és a szemet kápráztató magasságokról.

Sokat hallhattunk az ősszel lezajlott Dhaulagiri-expedícióról, amely felemásra sikeredett. A lavina visszavonulásra késztette, társa pedig kórházba került. Az élmények, feltételezem, hogy még nagyon frissek, hogyan dolgozta fel őket?

– Azóta eltelt pár hónap. Nagyon küzdelmes expedíció áll mögöttünk. Valóban, ahol lehet, ott próbára tett minket a hegy, illetve maga az expedíciós folyamat. Miután megérkeztünk Nepálba, már az első napokban kétségessé vált, hogy egyáltalán tovább indulhatunk-e a hegyek felé, mivel a Z generáció kormányellenes megmozdulásokba kezdett. Mindez erőszakosabb összecsapásokba torkollott a rendőrség és a tüntetők között. A nepáli logisztikai ügynökség pedig bizonytalankodott, biztosítani tudja-e az expedíciónknak a szükséges háttérszolgáltatásokat. Végül sikerült kijutnunk Katmanduból, és elindultunk a hegycsúcs felé. Amikor elértük az alaptábort, onnan kezdődött az expedíciónak az örömtelibb időszaka, mert két szuper akklimatizációs kört valósítottunk meg, és szépen alkalmazkodtunk a viszonyokhoz a hegyen. Mivel magashegyi teherhordókat és oxigént nem vettünk igénybe, így táborainkat magunknak kellett kiépítenünk. Létrehoztunk 6000 méteren, a későbbi 1-es tábor felett egy átmeneti tábort, amit betyártábornak neveztünk el, mivel mások ilyen magasságban nem vertek tábort. Itt két éjszakát töltöttünk el. A második akklimatizációs kör során már a 2. tábort is elértük, kialakítottuk, feltöltöttük a csúcsmászáshoz szükséges készletekkel, és ott is éjszakáztunk. Október 2-án azonban társamnál, Marcinál fájdalmak jelentkeztek, és helikopteres segítséget kellett kérnünk. Elrepültünk Pokharába, a Manipal Oktatókórházba, és úgy gondoltam, hogy ez számára az expedíció végét jelenti. Marcit azonban keményebb fából faragták, és bár legyengült, de összeszedte magát annyira, hogy velem együtt visszatérhessen az alaptáborba. Ekkor azonban az időjárás szólt közbe. Bár Marci rosszulléte miatt egy ideális ablakot elmulasztottunk, a hegyen még voltak elszánt hegymászók, és egy nem túl népes, de harcra kész csapat állt össze. Viszont a fölöttük lévő lejtők lavinaveszélyessé váltak, az egyes tábor környékét elmosta egy nagy lavina, és a felszerelés nagy részét megsemmisítette. Ez jelentette az expedíció valódi végét.

Visszatér azokra a helyszínekre, amelyeken valamilyen oknál fogva nem sikerült a csúcsok meghódítása?

– Igen, egyébként maga a Dhaulagiri is ilyen csúcs, hisz ez volt a második alkalom, hogy próbálkoztam vele. 2021-ben Suhajda Szilárddal jártunk ott, és akkor rosszul időzítettünk. Nagyon jó akklimatizációs munka és hosszú várakozás után nem a megfelelő napot választottuk ki a csúcsmászásra. Egy nappal korábban kellett volna valószínűleg mennünk. Úgyhogy bedobtuk a törölközőt. De nincsen bennem olyan érzés, hogy minden áron vissza szeretnék térni minden helyszínre.

Merre járt a Dhaulagiri-expedíció óta?

– Az az igazság, hogy amióta hazajöttem az expedícióról, azóta leginkább a bokámmal vagyok elfoglalva, mert kiderült, hogy nem is olyan aprócska a gond. A korábbi sérülésem az expedíció folyamán jelentős mértékben kiújult. Azóta nagyon keveset edzem, és főleg felső testre, mert a lábamat nagyon kell kímélnem, és lényegében mindennap különböző fizikoterápiás alkalmakra járok. Nepál óta egyetlen kiruccanás volt, mégpedig a feleségemmel a sok éve halogatott nászutunkat végre megszerveztük, és elmentünk Tenerifére. Persze azért a vakáció minden második napján elsántikáltam egy mászó helyre, pontosabban egy sziklamászó helyre, és óvatosan sziklát másztam.

Mi az, ami a hegymászót hajtsa, miért dönt úgy, hogy újra és újra a veszélyt választja? Mérföldkőnek tekinti az egyes elérhetetlen hegycsúcsokat, amelyek meghódítása nélkül hiányossá válik az életút? Vagy pusztán csak az adrenalin hajtja folyamatosan az embert?

– Mindig próbálom visszautasítani a meghódítás kifejezést, mivel sem hódítani, sem támadni nem akarom hegycsúcsokat. Ez régies kifejezés, ami általában sem jellemző szerintem az alpinizmusra, és a hozzáállásomra sem igazán. Ugyanis megmászni szeretném őket. A hegymászás önmagában is van olyan izgalmas, érdekes és romantikus elfoglaltság, hogy ne kelljen egy ilyen romantikus cukormázat öntenünk rá. Engem egyáltalán nem a veszély mozgat. Pont ezért nem tartom szerencsésnek a kérdés megfogalmazását. Nem az a kérdés, hogy miért kell újból és újból vállalnom a veszélyt, hanem az, miért indulok el újból és újból a nagy hegyek felé, hogy olyan összetett kalandokban legyen részem, melyeknek tagadhatatlanul fontos, de nem egyetlen tulajdonsága az, hogy veszélyesek. Szóval nem szabad, hogy a veszély motivációként jelentkezzen, és úgy sem, mint a sikerhez vezető út. Tehát sem motivációként, sem sikerhez vezető útként vagy technikaként nem tekinthetünk a veszélyre. Motivációként azért nem, mert nem azért megyek a hegyek közé, hogy huzigáljam a halál bajszát, és aztán az utolsó pillanatban mindig elugorjak a csattogó állkapcsa elől. Hanem azért megyek a hegyek közé, mert nagyon szeretek ott lenni, mert otthon érzem magam, mert nagyon szépnek tartom őket esztétikai értelemben, mert megnyugszik a lelkem, mert izgatottá válok, mert átélek valami erős és érdekes élményt a társaimmal, mert jobban megismerem a társaimat, és önmagamat is jobban megértem. Szóval nagyon sok oka van annak, hogy miért megyek a hegyek közé. A hegymászás összetett dolog, és nyilván az a motiváció, amely a hegymászásra buzdít engem, az is bonyolult, de ezek között nem szerepel az, hogy nagyon közel kerüljek a veszélyhez.

Álmaiban visszatérnek a különféle látványos helyszínek?

– Ez érdekes kérdés. Az igaz, hogy az álmaim jelentős részére nem emlékszem, de amikor emlékszem arra, hogy mit álmodtam, akkor igen, sokszor fordul az elő, hogy a hegyek között vagyok. Egész egyszerűen otthon érzem magam a hegyek között. Jobban értem azt a világot. Egyértelműbb számomra, hogyan működik. Igen, igazi megnyugtató, feltöltő élmény számomra, amikor ott vagyok. Akár gondolatokban, akár a valóságban.

Milyen kihívásokra készül az előttünk álló évben?

– Azt a csapásvonalat szeretnénk folytatni az Eseményhorizont csapatával, amit elkezdtünk pár éve, és amibe illeszkedik az idei expedíciónk is. Az a célunk, hogy a nálam jóval fiatalabb mászókból és a mászókat támogató háttéremberekből kiépüljön egy csapat, amely később egyrészt képes befejezni a Himalája Koronája nevű kihívást, amelynek teljesítését az 1980-as évektől kezdve végzi a magyar expedíciós hegymászóközösség, és már majdnem a végénél tart. Másrészt képes továbbvinni ezt a folyamatot, és képes a nagy hegyek között izgalmas, technikailag érdekes feladatokat megvalósítani. Ez két dolog kombinációja, mégpedig a technikai jellegű alpesi hegymászásé és a magasságé. A Himalája Koronája időszak arról szólt, hogy magyar expedíciós hegymászók többnyire normál úton, a megszokott időszakban, a megszokott hegymászó szezonban teljesítik a 14 darab 8 ezres csúcs elérését. Ennek a folyamatnak a végéhez közeledünk, már csak két feladat van hátra. A Sisapangma főcsúcsának nincs még magyar teljesítése, és a Mount Everestnek nincsen palack nélküli elérése.

Ha pedig ez a korszak lezárul, akkor kezdődik a túl a Himalája Koronáján időszak, és addigra jó lenne, ha a fiataloknak lenne már expedíciós tapasztalata. Azután meg megy minden a maga útján, hadd találják ki ők, hogy merre tovább.