Nyugalmazott munkatársunk, Bálint István a Magyar Szó történelmében egyedülálló teljesítménnyel dicsekedhet, több mint 70 éve a lap munkatársa. 1950 július elején került a Magyar Szóhoz fordítóként, majd újságíróként, a külpolitikai rovat munkatársaként dolgozott, nyugdíjba vonulása után is rendületlenül. 89 évesen megírta életének történetét, amelyből folytatásokban közlünk részleteket. Arra a kérdésre, mi kell ahhoz, hogy itt, a Vajdaságban egy újságíró hetven éven át megmaradhasson újságírónak, a következőket válaszolta: „Sok szerencse. Mert kell hozzá egy olyan lap, amely megmarad és közli is írásaimat 70 éven át, de ez nem elég, ha az ember nem kezdi el idejében a munkát. 19 évesen kezdtem. De meg kell élni a 89-et is!”
Ebben a nem szokványos életrajzban még egy eseményről szeretnék beszámolni. Az európai biztonságot megalapozó és az Európai Együttműködési és Biztonsági Értekezlet (később vette fel az EBESZ, Európai Együttműködési és Biztonsági Szervezet nevet) megteremtéséről döntő és a Helsinki Záróokmány néven ismert határozatot elfogadó helsinki csúcsértekezletről. Kétszer voltam Helsinkiben. Először az előkészítő külügyi értekezleten, majd magán a csúcsértekezleten. Mivel az első úttal kapcsolatban említésre méltó dolgok amúgy is megismétlődtek, csak az utóbbiról szólnék.
Már utazásom is, amely – a conakry-i és a párizsi úttal kapcsolatban már említettekkel együtt – arról tanúskodik, hogy fiatalként milyen könnyen vettem és akadálytalanul megoldottam az utazásaimmal kapcsolatban felmerülő nehézségeket. Az történt ugyanis, hogy a Magyar Szónak nem volt annyi devizája, hogy nekem a napidíjak mellett még a repülőjegyet is megvegye, a JAT – amelynél dinárban lehetett és kellett fizetni – pedig csak Stockholmig ment. Nincs probléma – mondtam én --, vegyék csak meg a jegyet Stockholmig, a többit bízzák rám.
Előzőleg már kétszer jártam magánszemélyként Stockholmban, tehát fogalmam és térképem volt a városról. Valamit hallottam arról is, hogy onnan megy egy autóbusz, amellyel el lehet jutni Helsinkibe. Elrepültem Stockholmba. Ott megtaláltam azt a buszállomást, ahonnan az autóbuszok északra mentek. Innen az autóbusz elvitt oda, ahonnan éjszaka komphajó közlekedett Svédország és Finnország között. (Mire átértünk, az egész hajó részeg volt, mert a svédek olyanok, mint a finnek: – akikről később esik szó – ha olcsón, vámmentesen vagy ingyen, esetleg külföldön alkoholhoz juthatnak, akkor nem tudják mi az elég.) Finnországban pedig ismét busz vitt el Helsinkibe. (A finn fővárosnak most is csak 612 ezer lakosa van, tehát alig több mint Újvidéknek, akkor pedig még inkább könnyen megismerhető kisváros benyomását keltette.)
Helsinkiben már várt Bakos Kálmán rádiós barátom, aki a szobámat is lefoglalta. Bakos jóképű fiú volt, igazi magyar férfiszépség. Buktak rá a finn lányok. Én csak asszisztáltam amikor söröztettük őket, vagy ők söröztettek minket. Kissé jobban ráértünk, mint más kiküldetéseken, de nem volt nehéz dolgunk: amit látni kellett, azt könnyen gyalog bejártuk.
Az igazi élmények azonban magához az értekezlethez fűződtek. A karzatról figyelni az értekezlet munkáját. Volt egy olyan ügyesen készített, valamelyik fotóriporter kollegától kapott képem, amelyen egyformán látszott az ülésterem a 35 állam-, illetve kormányfővel és ahogyan a karzatról figyelem munkájukat. De élmény volt az is, hogy az értekezletre gyalog érkező Ford amerikai elnök vagy Wilson brit miniszterelnök az újságírók sorfala között bevonul az ülésterembe. Tito és Makariosz nemcsak hogy nem jött gyalog, hanem még az első emeleten lévő ülésterembe is lifttel ment fel, nem azokon a lépcsőkön, amelyeken a többiek bevonultak. Néha még arra is mód adódott, hogy az egyik-másik résztvevőt közrefogjunk. Nagy riadalmat keltett a finn biztonságiak között, amikor odarohantunk Titóhoz.
Külön meg kell említenem a fogadásokat. Azoknak külön érdekessége volt ugyanis, hogy azokon is megmutatkozott a skandinávoknak az a sajátossága, amelyet a komphajóval kapcsolatban már említettem. A finneket csak az ital érdekelte. A nagyon finom, ízletes és drága étkeket a pincérek nem is kínálták nekik, csak az újságírókhoz vitték el. Annál többet fogyasztottak a felkínált italokból. Úgy, hogy a finnek – férfiak és nők – végül eléggé tántorogva hagyták el a fogadás színhelyét.
(Folytatjuk)
