Nyugalmazott munkatársunk, Bálint István a Magyar Szó történelmében egyedülálló teljesítménnyel dicsekedhet, több mint 70 éve a lap munkatársa. 1950 július elején került a Magyar Szóhoz fordítóként, majd újságíróként, a külpolitikai rovat munkatársaként dolgozott, nyugdíjba vonulása után is rendületlenül. 89 évesen megírta életének történetét, amelyből folytatásokban közlünk részleteket. Arra a kérdésre, mi kell ahhoz, hogy itt, Vajdaságban egy újságíró hetven éven át megmaradhasson újságírónak, a következőket válaszolta: „Sok szerencse. Mert kell hozzá egy olyan lap, amely megmarad és közli is írásaimat 70 éven át, de ez nem elég, ha az ember nem kezdi el idejében a munkát. 19 évesen kezdtem. De meg kell élni a 89-et is!”
Nem akartam túl sok írást átvenni a múltból. Így csak külön fejezetben adok ízelítőt külföldi tudósításaimból és itthon írt cikkeimből. Nem foglalkozok tehát számos eseményhez fűződő (a titói látogatásoktól a vietnami béketárgyalások néhány próbálkozásán és végül a megállapodáson át a választásokig és pártkongresszusokig) külföldi tudósításommal sem. Az első cikket, az első Bálinti-írást, az első hivatalos külföldi utamat és két érdekes utamat – Egyiptomban és Guineában – ismertettem eddig. Most további illusztrációként még csak két eseménnyel kívánok – kissé részletesebben – foglalkozni: az 1968 évi francia forradalommal és a helsinki csúcsérkezlettel.
A franciaországi események nyilvánvalóan izgalomban tartottak bennünket is. El is határoztam, hogy elutazok Párizsba. Akkor még nem utaztunk repülőgépen. Már említettem, hogy Kairóba a JAT gépén mentünk. Nem tudom, hogy Párizsba nem volt légijárat, vagy mi csak azért utaztunk-e vonaton, mert a Magyar Szónak nem volt olyan bőven devizája, hogy nekünk repülőjegyet vegyen. De ez nem változtatott volna a helyzeten, hisz Párizs el volt vágva a világtól, a repülőtér is sztrájkolt. Így úgy döntöttem, hogy Belgrádban beülök a Párizsba szánt különkocsiba és lesz, ami lesz. El is indultam az Orient Expresszel, amelynek Belgrádból továbbra is közlekedett ez a különkocsija. (Amikor a forradalom ötvenedik évfordulójára meg akartam ismételni – minden akkori állomáson megállva – ezt az utamat, kiderült, hogy nemcsak az Orient Express szűnt meg, hanem különkocsi Budapestről sincs, hanem csak Bécsből, az viszont más uton visz. Utaztam is egyszer Bécsből Innsbruckon át Veronába.) Éjfélkor Milánónál kitessékeltek a kocsiból azzal, hogy az nem megy tovább. Az állomás közelében éjfélkor kerestem egy szállodát. (Nem tudom mikor volt utoljára annyi pénzem, hogy külföldön ki tudjak venni egy szállodai szobát.
Néhány napot Milánóban kellett töltenem. Ami nemigen zavart, hisz ott is tüntettek a fiatalok és én onnan tudósítottam a Magyar Szót. Nem bírtam azonban sokáig. Részben, mert már nem volt miről tudósítanom, részben gondolnom kellett arra, hogy Párizs még messze van, a pénzem pedig fogy.
Ismét beültem egy Párizsba szánt különkocsiba. De éjfélkor ismét le kellett szálnom Lausanne-ban. Ott is kivettem egy szállodai szobát a közelben. Itt nem sokáig bírtam, mert Svájc tudósítói szempontból unalmas volt, és nagyon drága. Rohamosan kezdett fogyni a pénzem.
Ismét felültem egy Párizsba tartó különkocsiba. De éjfélkor újból le kellett szállnom róla a Vallorbe svájci határállomáson. Ott úgy döntöttem, hogy itt már nem keresek szobát, innen már akár gyalog is átmegyek Franciaországba. Ott aludtam az állomáson egy fapadon.
Reggel a váróterembe benézett egy francia taxisofőr. A taxisok ugyanis átjártak Svájcba benzinért, mert náluk az sem volt. És mindig számoltak azzal, hogy valaki átmenésre vár, tehát benéztek az állomásra. Így jutottam végre Franciaországba, a határ másik oldalán lévő, Pontarlier nevű határvároskába. Ott már jobban éreztem magam. Mert Franciaország aránytalanul olcsóbb volt és úgy érezhettem magam, mintha szabadságon lennék.
Persze, mindennap kinéztem az állomásra: indulnak-e a vonatok. Egy hét elteltével örömmel láttam, hogy megkezdődtek az előkészületek a forgalom beindítására, mert a vasutasok sztrájkja véget ért. Ott láttam, hogy a munkások úgy eltorlaszolták a vasutat, hogy nem volt az a hatalom, amely helyreállíthatta-beindíthatta volna a forgalmat. Még a vasutasoknak is napokig kellett ide-oda tolatni a kocsikat, hogy a pályát szabaddá tegyék.
A lényeg az, hogy a forgalom beindult és én végre ismét vonatra ülhettem. Lyonban átszálltam egy dugig megtelt vonatra. (Még a lépcsőkön is lógtak, mint nálunk egykor a háború után közlekedő vonatokon.) A sztrájk Párizsban is véget ért. Mert a párizsiaknak elegük volt a forradalomból. Csak két hétig nem hordták ki a szemetet a városban és mindenki ellenforradalmár lett, maguk a sztrájkolók is. A forradalom idején Párizsban egymillió ember tüntetett De Gaulle ellen, két hétig nem vitték el a szemetet, majd egymillió ember tüntetett mellette.
Ez vetett véget a sztrájkoknak, az elnök pedig ezen felbátorodva rendkívüli választásokat írt ki: nézzük, van-e többségük azoknak, akik forradalomba vitték az országot. (Könnyen megtehette, hisz a politikai pártok – a szélsőbaloldalt leszámítva – a fiatalok forradalma ellen voltak, még a kommunisták is, hisz az akkor nagyon erős Francia Kommunista Párt sem szeretett semmilyen akciót, amit nem ő irányított.)
Párizsban már csak a fiatalok tartották magukat. Még mindig megszállva volt az egyetem, a Sorbonne meg az Odeon nevű színház. Éjjel-nappal ott voltak a fiatalok. Még egész napos programok is voltak. Nemcsak szónoklatok, hanem zeneszámok, színházi jelenetek, bűvészmutatványok stb. Közben persze csókolóztak is.
Mindezt a történelembe bevonult két jelszóval. Az egyik: Megtiltani tilos, és a másik: Legyünk reálisak, akarjuk a lehetetlent. A Sorbonne-ban szabad volt a bejárás, az Odeont azonban „katangaiak” néven ismert – botokkal, kerékpárláncokkal felszerelt – ifjúsági csoport tagjai tartották kezükben. Minden belépőt megvizsgáltak-megmotoztak a bejáratnál. Azzal az eltökéltséggel, hogy fegyvert-kábítószert nem engednek be.
A Sorbonne-t már elfoglalták a rendőrök, de a katangaiak még tartották magukat. Végül az erőszak elkerülésére – valószínűleg a forradalomba belefáradt – a fiatalok maguk kérték fel őket a távozásra és az Odeon is a rendőrség birtokába jutott.
Naphosszat jártam a fiatalok közé, szedtem össze a már említett gyűjteményemet a forradalom röpirataiból, brosúráiból és újságjaiból-folyóirataiból. A már említett módon megtöltöttem kiürült pénztárcámat. Még arra is időt kellett találnom, hogy sorba álljak a belügyminisztérium előtt, hogy meghosszabbítsam a vízumomat, (akkor még vízummal utaztunk Franciaországba is), mert ennyi idő alatt lejárt érvényessége.
Amikor Párizsban minden elcsitult és még két hét marad a parlamenti választásokig, amelyről tudósítani akartam, átugrottam két hétre Londonba. (Atyaisten, ma már hihetetlen: volt annyi pénzem, hogy ezt az utat finanszírozzam, hisz nem sok napidíjam volt és ráadásul csak azt a pénzt kaptam, amit Leon Davičótól a szerkesztőség nevében kölcsönkértem.)
(Folytatjuk)
