„Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: »Uram, taníts meg minket imádkozni.« Jézus erre így szólt hozzájuk:
»Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.«
Mondom nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lk 11,1–4,9–13)
Az evangélium Lukács evangélista könyvének 11. fejezetéből arra sarkal minket, hogy gondoljuk át az ima értelmét, jelentőségét és erejét függetlenül attól, hogy rendszeresen, csak időnként vagy egyáltalán nem szoktunk imádkozni.
Az első átgondolandó dolog az, hogy az ima elsősorban nem segélykiáltás az Isten felé, amikor bajban vagyunk. Aki azt mondja, hogy én csak akkor imádkozom, amikor szükségét érzem, vagy amikor bajban vagyok, az eléggé szemtelenül viselkedik az Istennel szemben. Olyan az imája az ilyennek, mintha elakadt volna az autója, és leszólítana egy járókelőt, hogy tolja már meg, és ha beindult, akkor örül és továbbhajt. Aki segítette, azt otthagyja az út szélén, talán még sárral is lefröcsköli. Sokszor és sokan viselkednek így az Istennel. Az ilyen imádság különben nagyon nagy csalódásokat szokott okozni, mert Isten nem alkalmi szekértoló, hanem szerető Atyánk, nekünk meg az ő gyermekeinek kell lennünk.
A keresztény imának olyannak kell lennie, mint ahogy azt a Tízparancsolatból az első parancs utasítása („imádd!”) adja meg: „Én vagyok a te Urad, Istened. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
Az imáság első lépése – ahogy azt a magyar elnevezés is sugallja – az imádás. Az imádásban elsősorban nem a szavak a fontosak, hanem az, hogy Istent elismerem mint legfőbb jót, a mindenhatót, a mindentudót, akitől teljes egészében függ az életem, és minden, amim van, és ami vagyok. Reggel ilyen értelemben kell megköszönnöm neki, hogy felébredtem, és egy új nap lehetőségét adta meg nekem.
A Tízparancsolat másik utasítása („szolgálj!”) az Istennel kapcsolatban így hangzik: „És csak neki szolgálj!” Ez Isten megdicsőítése. Istennek nemcsak és nem is elsősorban dicshimnuszokat kell énekelni, hanem megdicsőíteni Őt az életünkkel, magatartásunkkal. Istent kell az életünkben az első helyre tenni, minden más elé és fölé. Ennek megértéséhez is kell egy mélyebb átgondolás.
Isten nem úgy az első, hogy előtte van a házastársnak vagy a gyermeknek vagy a karriernek vagy bármi másnak. Isten nem az e világi dolgok sorában áll olyan módon, hogy ha az első helyre tesszük, akkor a többinek egy lépéssel hátrább kell állnia. Ő felette áll mindennek. Ha Isten az első helyen van az életünk értékrendjében, az azt jelenti, hogy jobban és nemesebben szereti a házastárs a házastársát vagy a gyermekét. Ha csalódott benne vagy bosszús, dühös miatta, akkor eszébe kell jutnia, Isten most azt akarja, hogy türelmes, jóságos, megbocsátó legyen. Ha Isten az első helyen van, akkor jobban szereti az embertársát, szorgalmasabban és lelkiismeretesebben végzi a munkáját, és türelmesebben viseli a mindennapjainak a keresztjét.
Mindebben mi, emberek nagyon állhatatlanok és gyöngék vagyunk. Állandóan kell Isten előtt imában bocsánatot kérni, amikor nem dicsőítettük meg az életünkkel, és kérni a kegyelmet, hogy növekedni tudjunk életünk folyamán az Ő megdicsőítésében.
Az e világi ügyes-bajos dolgaink Isten elé tárása csak ezek után következik. Nem kell őt meggyőznünk, hogy segítsen, csak rá kell bíznunk a dolgainkat és szeretteink ügyét is azzal a bizalommal, hogy mindent megad, ami javunkra válik, és amikor az a javunkra válik. Isten szerető, gondoskodó Atyaként törődik velünk.
Gondoljuk most egy kicsit át a leggyakrabban mondott imánknak, a „Mi Atyánk”-nak a szövegét! Valóban Atyám a hatalmas mindenható Isten? Valóban akarom, hogy szenteltessék meg az Ő neve az életemben? Igazán munkálkodom magamban és környezetemben, hogy megvalósuljon az Ő országa? Ehhez kérem a kegyelmet és segítséget? Keresem és akarom teljesíteni az Atya akaratát mindenben? Nem aggodalmaskodom, hanem rábízom a mindennapjaimat az Ő gondviselésére? Igyekszem mindenkihez úgy megbocsátó, elnéző és türelmes lenni, ilyen mértékben merem kérni Isten velem kapcsolatos türelmét és megbocsátását? Fontosnak tartom, hogy Isten Lelke, bölcsessége és kegyelme vezéreljen az élet különböző kísértéseiben? Tudatában vagyok annak, hogy a gonosz minden gyöngeséget, minden indulatot ki tud használni, hogy elejtsen? Kérnem kell Isten kegyelmét, hogy Ő segítsen legyőzni a gonoszt.
Ezt az imát többes számban mondjuk. Nemcsak magunkért imádkozunk, hanem a szeretteinkért is és az egész világért is. Ebben is megvalósul, amit Jézus a mennybemenetelekor parancsolt: „Menjetek, tegyétek tanítványommá mind a népeket.” (Mt 28, 19) Aki tudatosan mondja ezt az imát többes számban, az az egész világon apostolkodik.
Még csak egy rövid figyelmeztetés egy hibára, amelyet a gyermekeknek az imádságra tanításában gyakran elkövetünk.
Ne tanítsuk a kicsi gyerekeket a „Mi Atyánk” szövegének az elmondására! Ezt majd csak akkor kell tenni, amikor elég nagyok lesznek arra, hogy meg lehessen nekik magyarázni legalább úgy, ahogy fentebb tettem. Különben csak egy értelmetlen szavalatot fognak az ima címén megtanulni.
A kisgyerekek imádkozzanak a saját szavaikkal! Nem baj, ha összekeverik a fogalmakat, a mennyei Atya ezen nagyot fog derülni.
Imádkozzunk minél többet személyesen, a saját szavainkkal! A gyöngébb hitűek imádkozzanak a hit kegyelméért! A Szentlélek vezérelje mindannyiunk imádságait!
