Érettségi után érdemes a vajdasági/szerbiai egyetemi, szakfőiskolai továbbtanulást választani. Tudjuk, most a blokádok, tiltakozások miatt igen bonyolult, kaotikus állapotok uralkodnak a felsőoktatásban, ám hisszük azt, hogy rendeződik a helyzet. Az elkövetkező hetekben sorozatunkban megszólaló beszélgetőtársaink pályaválasztásról, a szülőföldön való tanulás előnyeiről, a szerb nyelv okozta nehézségekről és ezek áthidalásáról is vallanak. Kitérnek arra, micsoda előnyt jelent a mai, Vajdaságban tanuló egyetemistáknak és leendő hallgatóknak az újvidéki Európa Kollégium működése, a tanulmányi ösztöndíj nyújtotta biztonság, az, hogy a többségi nyelv elsajátítása, a kiépülő kapcsolati háló, a sokféle igényes szabadidős tevékenység olyan lehetőség, amellyel érdemes élni. És érdemes komolyan megfontolni a szülőföldön való továbbtanulást.
EZ EGYÉNI DÖNTÉS KÉRDÉSE
Fejsztámer Róbert: Soha nem fordult meg a fejemben, hogy elköltözzek Magyarkanizsáról
Az általános iskolát Magyarkanizsán végeztem el 1994-ben, akkoriban teljesen más volt a helyzet az országban, mint ma. A kilencvenes évek zárlatait szenvedtük, néha áramhiány volt, néha üzemanyaghiány, és voltak időszakok, amikor 1 euró volt a havi fizetés. Ilyen körülmények között kellett középiskolát választani és középiskolába járni. A döntést a szülők hozták meg, így a szabadkai műszaki középiskolára esett a választás. Az indok egyszerű volt: a bizonytalan helyzetben legyen közel a család, ha bármi történik, gyorsan és hatékonyan reagálhassanak – idézte vissza a pályaválasztással kapcsolatos emlékeit Fejsztámer Róbert.
– Az egyetemi éveket már a külső körülmények befolyásolták. A középiskolás osztályomból sokan itthon maradtak, volt társaság és ismerős, többen közösen folytattuk a tanulmányainkat Szabadkán, a Közgazdasági Karon. Ez szintén zűrzavaros időszak volt, megtörtént, hogy a bombázások miatt szünetelt a tanítás, vagy épp elmaradt vizsgaidőszak. Az egyetemi éveim alatt merültem bele jobban a civil szervezeti aktivitásba is, akkor lettem tagja, majd pedig vezetője a Vajdasági Magyar Diákszövetségnek. Amikor nem volt tanítás vagy vizsgaidőszak, akkor volt fesztiválszervezés, továbbtanulással kapcsolatos előadások tartása vagy éppen civil szervezeti csapatépítés – hallottuk beszélgetőtársunktól.
– A kisebbségi lét képviselete akkoriban nem volt magától értetődő. Sűrűn voltak többségi villongások, verekedések, összetűzések – utcán, egyetemen, szórakozóhelyen. De a legnagyobb hátrány mindig az ország nyelvének hiányos ismerete volt. Azon dolgozott mindenki, hogy minél jobban megtanuljon szerbül. Nem azért, mert a magyar nyelvet nem lehetett használni, hanem azért, mert egyetemistaként már nem lehetett boldogulni a szerb nyelv ismerete nélkül. Az egyetemen pénzügyi menedzseri végzettséget szereztem, ami banki alkalmazottat takart, de ebben a szakmában sosem dolgoztam. Nem is kerestem e szakterületen munkát – mondta Fejsztámer Róbert.
Az egyetemi éveim alatt autodidakta módon megtanultam a szervezetfejlesztést és -irányítást, pályázatírást és -levezetést, a pénzügyi vezetés civil, céges és állami formáit. Valójában nem is kerestem munkát, az talált meg engem az ifjúsági közéleti aktivitásom révén. 2005-ben már Magyarkanizsán hoztam létre és vezettem az önkormányzat pályázatíró és gazdaságfejlesztő cégét – az akkori önkormányzati vezetés felkérésére.
A középiskolai évek elejétől folyamatosak voltak a magyarországi megkeresések a továbbtanulás és a munkába állás terén is, hiszen nagyon sok osztálytársam külföldön kezdte meg tanulmányait, és ott is helyezkedett el. Nem tudnám megmondani, mi volt a visszatartó erő – talán a család vagy az osztálytársak, esetleg később már a civil aktivitások – de soha nem fordult meg a fejemben, hogy elköltözzek Magyarkanizsáról. Talán az is hozzájárult, hogy megadatott a lehetőség az utazásra az egyetemi évek alatt, tehát a kétezres évek elején – osztotta meg velünk egyéni tapasztalatait beszélgetőtársunk.
– Jelenleg Magyarkanizsa polgármestereként dolgozom, és néha valóban eszembe jut, hogyan is jutottam el idáig, hiszen közélettel már 1998 óta foglalkoztam, de a pártpolitikával csak 2007 után kezdtem, és ennek eredményeként 2016-ban választottak meg erre a beosztásra, 18 évnyi aktív közéleti munka után. Továbbra is úgy gondolom, ahogyan 1998-ban: érdemes itthon maradni és küzdeni azokért a célokért, amelyekben hiszünk és amivel úgy gondoljuk, jobbá tehetjük a körülöttünk lévő világot. Nem volt egyszerű meghozni ezeket a döntéseket, végigcsinálni a középiskolai és az egyetemi éveket egy bizonytalan, háborús és zárlatokkal teli időszakban, de mindig volt remény, hogy jövőre jobb lesz.
A munkahelyi helyzetemből adódóan másképp tekintek a közösségre, a vajdasági magyarságra és a megmaradásunkra, de továbbra is nagyon nehéz szembeállítani az egyéni boldogulást a közösség megmaradásával. Úgy gondolom, hogy a szülőföld melletti kitartás egyéni döntés kérdése, de biztos, hogy mindenkiben megvan rá az akarat. Van, aki itthon marad és a nehezebb utat választja, van, aki külföldre megy, de hazahúz a szíve, és szakmailag felvértezve jön vissza erősíteni a közösségét, és van, aki csak „vendégként” jön vissza, mert külföldön találta meg a boldogságát. Nem lehet ezen a téren jótanácsot adni, hiszen minden élet egyedi és sajátságos. De az biztos, hogy aki érez magában egy kis bizonytalanságot, hogy elmenjen-e vagy maradjon, annak azt tanácsolom, hogy maradjon és harcoljon a saját közösségéért – azzal, hogy itt tanul, itt dolgozik, itt alapít családot. Sehol sem könnyű, de itthon már sokkal könnyebb a helyzet, mint amilyen 30 évvel ezelőtt volt – hallottuk Fejsztámer Róberttől.
ITT VAN A HELYEM
Dr. Brusznyai Viktor: Hiszek benne, hogy itthon is lehet jövőt építeni, ha az ember kitartó, elszánt és nem adja fel
A huszonnyolc éves dr. Brusznyai Viktor az újvidéki Orvostudományi Kar általános orvosi szakán szerezte diplomáját, jelenleg belgyógyász rezidens, emellett csaknem két éve a kamenicai Tüdőgondozó Intézet munkatársa. Pályáját családi indíttatás, kitartó tanulás és mély hivatástudat vezérli, valamint az a meggyőződés, hogy Szerbiában is lehet boldogulni, ha az ember hajlandó időt és energiát áldozni a céljaira.
– Mindig is érdekelt az orvostudomány. Az egészségügy több generációra visszanyúló családi hagyomány nálunk: szüleim és bátyám fogorvosként dolgoznak, egyik nagyapám orvos volt, a másik állatorvos, a nagybátyám szintén az orvosi pályát választotta, a nagymamám pedig gyógyszerészként segítette az embereket. Engem az általános orvosi pálya vonzott. Azt éreztem, itt tudnék kiteljesedni. Tanulmányaimat az újvidéki Svetozar Marković Gimnázium magyar tagozatán végeztem el. Általános és középiskolai tanulmányaim végén is Vuk-diplomát kaptam. Az Orvostudományi Karon is igyekeztem jól teljesíteni, ezért az eredményeimnek köszönhetően több ösztöndíjat is elnyertem, köztük állami támogatásokat, a Magyar Nemzeti Tanács alapösztöndíját, valamint a Dositej-ösztöndíjat is. Az egyetemi évek kemény munkával teltek. Már az első évben megtanultam, hogy nincs szabad nyár. Mindennap tanultam, nem vártam a vizsgaidőszakokra. Az orvosi pálya nemcsak tudást, hanem türelmet, szorgalmat és főleg kitartást követel – mondta dr. Brusznyai Viktor, aki a diploma megszerzése után a Vajdasági Egyetemi Klinikai Központ endokrinológiai osztályán végezte el a szakmai gyakorlatát, majd fél évig az Újvidéki Mentőszolgálatnál dolgozott. Ezután került jelenlegi munkahelyére, a kamenicai Tüdőgondozó Intézetbe.
– Szerencsésnek mondhatom magam, hogy viszonylag gyorsan sikerült állandó álláshoz jutnom. Tavaly nyár óta viszont elhatároztam: belgyógyászatra szakosodom. Ez egy ötéves képzés, ami rengeteg energiát és időt igényel a jelenlegi munkahelyem mellett, de hosszú távon megéri – hallottuk beszélgetőtársunktól, aki számára mindig is fontos volt a közösség és a család közelsége. Ezért sosem gondolt arra, hogy külföldön tanuljon vagy dolgozzon.
– Az egyetem megkezdése előtt is jól beszéltem szerbül, így nem ütköztem nyelvi akadályokba. A latin nyelvű szakmai kifejezések nem okoztak gondot, hiszen gimnáziumi tanulmányaim jó alapot adtak, így leginkább az orvosi terminológia elsajátítására kellett koncentrálnom. Nagyjából kétszázan voltunk az évfolyamon, mégis baráti légkör alakult ki. Rengeteg új kapcsolatot alakítottam ki, számos barátságot kötöttem. A mai kollégákkal sokszor tanultunk együtt, segítettük egymást, ez a közös munka és támogatás pedig sokat segített abban, hogy könnyebben vegyük a kihívásokat. A tanárok között voltak szigorúbbak és engedékenyebbek is, de soha nem ért semmilyen kellemetlenség – tette hozzá Brusznyai Viktor, aki hisz benne, hogy itthon is lehet jövőt építeni, ha az ember kitartó, elszánt és nem adja fel. Mai munkahelyén is támogatókra talált. Mint mondja, nagyon jó a csapat, a vezetőség is megértő és segítőkész. Ugyanakkor gyakran találkozik magyar ajkú betegekkel is, akik örülnek, ha az anyanyelvükön beszélhetnek az orvossal. Ez különösen fontos lehet egy összetettebb kórházi kezelés során, hiszen a betegség megértése és a bizalom kialakítása alapvető része a gyógyulásnak.
– Úgy gondolom, hogy itthon is érdemes próbálkozni. Nem mindig könnyű, de ha valaki hajlandó tanulni és fejlődni, megtalálja a helyét. Sokan már az elején lemondanak erről az útról, és kizárólag a külföldi lehetőségekben gondolkodnak, pedig nem kell rögtön hátat fordítani mindennek. A nyelvi akadályok is leküzdhetők. Nekem Szerbia az otthonom. Itt nőttem fel, itt vannak a gyökereim, a családom. Úgy érzem, itt van a helyem – hangsúlyozta beszélgetőpartnerünk, aki a jövőben szeretné sikeresen befejezni a szakosítást, és hosszú távon a kamenicai Tüdőgondozó Intézetben folytatni pályafutását.
Nyitókép: Fejsztámer Róbert (Gergely Árpád felvétele) és Dr. Brusznyai Viktor (Vladimir Đurović felvétele)
