Közben a sejkek is beálltak a sorba. Mert hiszen a szerb atyafiak a közelmúltban árverés nélkül állami tulajdonban lévő vajdasági földeket kínáltak fel egy kőolajban dúskáló arab országnak. Mintha csak saját vagyonukról lenne szó. Bérbe adásáról szóló szabályok, a nyilvános árverés nélkül. A „történelmi jelentőségű” szándéknyilatkozatot Mlađan Dinkić gazdasági és pénzügyminiszter, Aleksandar Vučić kormányfőhelyettes, valamint Mohammed bin Zayed Al Nahyan sejk írta alá az Egyesült Arab Emírségekben. A megállapodás szerint 10 vajdasági birtok 9000 hektár termőföldjének 66,7 százalékos tulajdonjogát 100 millió euróért megvásárolná az ebből a célból alapított közös vállalat, emellett még 16 ezer hektárt vehetne bérbe az arab fél, hektáronként legfeljebb 250 eurós bérleti díj fejében. A közvélemény nyomására néhány napra az egetverő esemény után megváltozott az ajánlat, a csődbe jutott vajdasági birtokok helyett a belgrádi PKB-t adnák oda az araboknak. Mindegy, a komolyságáról ismert szerb tárgyalófél valószínűleg nem fog elállni a kínálatától, majd csak talál még valahol „egy tenyérnyi” földet a sejkeknek. Addig pedig, amíg ez nem történik meg, elgondolkodhatnának azon, hogy a föld nemzeti kincs, a megélhetés alapja, és hogy minden ország „foggal–körömmel” védi a saját gazdatársadalmát – kicsiket és nagyokat egyaránt. A magyarországi atyafiak végre ráeszméltek: „a földet meg kell védeni külföldiektől, bankároktól, spekulánsoktól”. De mi van az itteni atyafiakkal? Mennyi időnek kell még eltelnie, hogy ők is ráeszméljenek egyes örök igazságokra?!
A hazai gazdaszervezetek, közülük is a „legnagyobb” gazdákat tömörítők, felhördültek, és azonnal reagáltak. Maguknak, pontosabban a „szerb parasztnak” kérik az állami tulajdonban lévő termőföldet. Ez a megfogalmazás két héttel ezelőtt hangzott el a báni palotában azon a sajtótájékoztatón, amelyen a készülő agrártámogatásokról szóló törvényről kellet volna beszélni a jelenlevőknek. De csakhamar kiderült, nem is annyira a támogatások vannak a figyelem középpontjában, hanem az állami tulajdonban lévő termőföld. Nos, ott Miroslav Grubanov 25 dél-bánáti gazdaszervezet nevében mondta el: a mintegy 400 ezer hektár állami tulajdonban lévő termőföldből a vagyon-visszaszármaztatás tárgya mintegy 300 ezer hektár. A fennmaradt 100 ezer hektárt a visszaszármaztatás után a „szerb parasztoknak kellene eladni, pontosabban, lehetőséget kellene számukra teremteni, hogy megvásárolhassák ezt a földet, családonként 20 hektárt, azzal, hogy az állam hosszú lejáratú, húszéves futamidejű kölcsönt hagyna számukra jóvá”. Ugyanott ugyanazon az eseményen a másik nagy gazdaszervezet, a 100 P plusz nevében Vojislav Malešev kifejtette, a nagygazdák arra vártak, hogy Ivana Dulić-Marković egykori agrárminiszter ígéretének megfelelően állami tulajdonban lévő termőföldhöz jutnak. Számítottak erre a földre, ezért gépeket vásároltak, eladósodtak. Mivel azok, akik mindig is közel álltak a tűzhöz, olyan dolgokat is tudnak, melyekről a közönséges halandó még csak nem is álmodik, így Malešev beszélt arról is, hogyan lehet kijátszani az előírásokat: az állami tulajdonban levő termőföld státusát ügyes irkafirkászok társadalmivá változtatják, majd ezután ez a föld magántulajdonba kerül át, amit később csillagászati áron értékesítenek. Vonatkozik ez elsősorban a telkenként bejegyeztetett parcellákra. És erre még rátett egy lapáttal a tartományi mezőgazdasági titkár is, aki az újságíróknak azt is „elárulta”, hogy bizony Szerbiában – átvitt értelemben – a betyárok ideje még nem járt le, mert ahogy fogalmazott: „az állami tulajdonban lévő birtokok egy részét továbbra is ingyen használják erre nem jogosult személyek, így például a sziváci birtok 2000 hektárját is.”
És végül még csak ennyit: megbízható forrásból származik az az adat is, hogy a vajdasági magyarság mintegy 100 000 hektár termőföldet követel vissza restitúció címén. És dehogyisnem közösségi érdek ennek a kérdésnek a „melegen tartása”. Nem kell azonban nagy reményeket táplálni. A károsultaknak fel kell készülniük arra, hogy miként egy ismert újvidéki ügyvéd fogalmazott: „hosszú és nehéz harcot kell majd megvívniuk az ősi vagyonért”. A gond az, hogy – miként a népi bölcsesség tartja –, nagyon nehéz kivenni a kutya szájából a tojást. Hogyisne, hiszen több milliárd eurót érő vagyonról van szó, amelyből az állam, a politikai pártok és végső soron az utóbbi 20 év alatt megtollasodott „bizniszmenek” még ma is komoly hasznot húznak.
