Mindennek van határa – mondta megboldogult Keszég Károly kollégánk, akit mi csak Szergejnek becéztünk magunk között. Pontosabban Keszég szavajárása az volt, hogy „mindennek van határa, még a nagy Szovjet Uniónak is”, majd hozzátette, csak az emberi butaságnak és rosszindulatnak nincs határa. Ennek vagyunk most mi is tanúi.
Az ártatlan átlagolvasó valószínűleg nem is érti ezt a közöttünk zajló vitát, és nem is nagyon érdekli. Nem tudja, miért fontos az, hogy X. Y. főszerkesztő volt-e, vagy felelős szerkesztő, pályázott-e, vagy jelölték. Ezt próbálom most megmagyarázni egy szemléletes példán, a Jereváni Rádió esetén keresztül. Ez egy klasszikus történet, lehet, hogy sokan ismerik is (Bodzsoni valószínűleg nem, ha már neki mindegy, hogy pályázat vagy jelölés), minden újságíró-iskolában az első órán tanítják. Tehát a történet: „A Jereváni Rádiótól megkérdezi egy hallgatója: Igaz-e, hogy Moszkvában Porschékat osztogattak? A Jereváni Rádió rövidesen válaszol: Utánajártunk, a hír igaz, csak nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Porschékat, hanem Moszkvicsokat, és nem osztogattak, hanem fosztogattak.” Tehát a hír igaz, csak nem pályáztam, hanem jelöltek, és nem főszerkesztőnek, hanem felelős szerkesztőnek. Nem többször, hanem egyszer. Különben a hír igaz…
A gyöngébbek kedvéért most pontokba szedem, hogy mindenki lássa, egy mondatban hány hazugság volt. 1. Nincs főszerkesztője a magyar szerkesztőségnek, csak felelős szerkesztője. 2. Nem volt semmilyen pályázat, tehát nem is pályázhattam. 3. A szerkesztőség jelölt, de nem főszerkesztőnek, hanem felelős szerkesztőnek. 4. A Magyar Nemzeti Tanács Tájékoztatási Bizottsága támogatta a szerkesztőség jelöltjét és az én programomat, nem pedig a nemlétező pályázatot. Az újságírásban elemi követelmény az objektív, hiteles, tényszerű és pontos tájékoztatás. A felelős szerkesztő felelős szerkesztő, megfelelő jogkörrel, a főszerkesztő pedig a főnöke, szélesebb hatáskörrel. A pályázat pályázat, a jelölés pedig jelölés. Nem mindegy, hogy hadvezér vagy vadvezér. Nem kellene az olvasókat sem szándékosan, sem tudatlanságból vagy pongyola fogalmazással félrevezetni.
A Jereváni Rádió esetén kívül van egy másik mondás is, ami nagyon ráillik az ilyen erőszakos tényferdítésekre. Kinek hiszel: nekem vagy a saját szemednek?
A szavazásról: ugyanaz a többség szavazott Bodzsonira, amely kidifferenciálta Bódist és a többi autonomistának bélyegzett szerkesztőt annak idején. Én ezzel nem dicsekednék. Akkor mások hangját nem lehetett hallani. Nem volt semmilyen, sem informális, sem szervezett ellenzék a televízióban, amelynek a jelöltje lett volna Bodzsoni. Különben is csak porhintés volt minden referendum, mert „fönt” már minden el volt döntve. Crnjaninnak vagy Velimir Dejanovićnak esélye sem volt, mert szerzett jognak, íratlan hagyománynak számított, hogy a TV műsorigazgatója és a rádió igazgatója magyar volt. Ha Bodzsoni nem vállalja, találtak volna egy másik „bal..sz bánáti magyart” aki elvállalja, mint ahogy azt Gáspár Mihály írta annak idején Maróti Miklósról a Magyar Szóban. Ezt később is betartották, még a miloševići időkben is, egészen a kilencvenes évek közepéig. Bodzsoni után Bencze Lajos, majd Deák Ferenc voltak a műsorigazgatók. A rádió igazgatója a kulcs szerint ma is magyar, Klemm József.
Bodzsoni azt állítja rólam, hogy műsorigazgatósága idején többször jártam nála panaszkodni a kollégáimra, a könnyeimmel küszködve amiatt, hogy hecceltek. (Pont neki fogok zokogni! Nevetséges.) Sohasem jártam nála még hivatalos, de magánügyben sem, mert messzire elkerültem. Már akkor tudtam, hogy milyen ember. Ő lenne az utolsó, akinek panaszkodnék, mert heccelnek. Nem hecceltek – úgy hiszem – már 31 éve, megbecsült, köztiszteletben álló, példás munkás vagyok. Amit mond, az közönséges kitaláció, tanúi pedig nincsenek rá, mert sohasem jártam nála. Én is írhatnám, hogy X. Y.-nak lyukas a zoknija, vagy kicsi a… de ez nem egy közéleti napilap és egy médiatörténeti elemzés szintje. Bodzsoni szintje a pletyka alatt van. Biztos gyakran nézi a Gossip Girl című amerikai sorozatot. Onnan veheti az ötleteket a kitalációihoz.
Érdekes, az általa korábban Milošević hűséges alattvalójának titulált Ljubomir Lukić is azt írta a fölmondás indoklásában a naplós ötöknek, Bódis Gábornak, Németh G. Árpádnak, Balázs Attilának, Keszég Károlynak és Csíkos Zsuzsának, amit most Bodzsoni felró Bódisnak: hogy „kényelmes és jól fizetett munkahely árnyékában szabadon foglalkozhatott a Napló szerkesztésével és szidhatta azt a tévét, ahol minden elsején felvette a vastag borítékot.” A bíróság már akkor is Bódiséknak adott igazat, és visszahelyezte őket a munkahelyükre. (Még mindig megvannak a végzések.)
Bodzsonival egyetlenegyszer találkoztam a Duna TV folyosóján 2000 tavaszán, amikor a Magyarságkutató Tudományos Társaság felkérésére a vajdasági magyar újságírók elvándorlásáról írtam tanulmányt (tudományos dolgozatot) és egy kérdőívet szerettem volna átadni neki az elvándorlása körülményeiről stb. Munkalehetőségről sem akkor, sem később nem kérdeztem, és nem igaz, hogy fiatal házas voltam, és ott volt mellettem „az újdonsült feleségem”. Már tíz éve nős voltam akkor, a feleségem, Csíkos Zsuzsa pedig 1999 őszén lett a Duna Televízió újvidéki tudósítója, és nem dolgoztunk közösen. A riportjait egyedül készítette. Egy-két kivétellel csupán, ilyen volt például a Dobrica Ćosić-interjú, amit Bodzsoni akkor nagyra értékelt, többször megdicsért, és a teljes nyersanyagot megtartotta. Mellesleg, ha annyira használhatatlan lett volna az, amit küldött, nem rendelnek tőle 30–35 anyagot is havonta. Tehát ismét a Jereváni Rádió esete: a hír igaz, találkoztunk, de nem munkáról szólt a kétmondatos folyosói beszélgetés, hanem tudományos kutatásról, a feleségem tényleg dolgozott a Duna TV-nek, de nem voltunk ifjú házasok, hanem tíz évvel azelőtt álltunk az anyakönyvvezető elé. Nem voltak használhatatlanok Csíkos Zsuzsa anyagai, hanem annyit rendeltek tőle, hogy nem győzte a munkát. Utánanéztem! A Radnóti-sorozat szerkesztő-riportere megboldogult Soós József kollégánk volt, forgatókönyvírója a szintén néhai dr. Bori Imre akadémikus, rendezője pedig Németh P. Árpád. Tehát nem Bodzsoni az említett sorozat szerzője. Soós nívódíjat kapott a Magyar Televíziótól az Erőltetett menet című kétrészes dokumentumfilmért. Ha Bodzsoni csinálta volna, valószínűleg neki adták volna a díjat. A Sinkó Ervin-sorozat szerkesztője a megboldogult Saffer Pál volt, és így tovább…
A JRT-beli együttműködésről: én a szabályokat ismerem, sőt nagyon sok közös műsorban részt is vettem, csak a mondatot nem értettem, mi volt az, amit közösen műveltek „Titográdban és Prishtinában.” Szerettem volna, ha pontosítja, hogy a pártkongresszusok, sportesemények, fesztiválok közvetítésére, koprodukciós tévédrámákra, show műsorokra vagy mire gondolt (vagy mindre együtt), mert amikor azt halljuk, hogy valamit „műveltek Prishtinában”, akkor annak nagyon pejoratív értelme van. Abban nem vettünk részt, amit azok ott Prishtinában műveltek. Tehát a hír igaz, részt vettünk valamiben, de nem abban, amit azok ott műveltek.
„Azt is írja, hogy senki sem ment nyugdíjba, majd szorgalmasan sorolja azokat, akik nyugdíjba mentek.” (Idézet Bodzsonitól) Nem „soroltam fel” egy nevet sem, nemhogy „azokat”. Tehát 1990/91-ben senki sem ment a magyar szerkesztőségből nyugdíjba. Ha valaki figyelmesen olvassa az írást, nem talál egy nevet sem.
A fehér lepedős eset nem az én kitalációm: tizenhét ember tanúsítja aláírásával, hogy az eset szóról szóra úgy történt. Ha ezt egy szerb igazgató mondta volna nekünk a magyar szerkesztőségben, már mindenki Strasbourgig szaladt volna azzal, hogy bántják a magyarokat. De így Bodzsoni továbbra is próbálja újraírni az életrajzát. Bodzsoni hisz abban az elvben, ha egy hazugságot elég sokszor elismétlünk, az emberek végül elhiszik, hogy igaz.
Tizenkilencedik bekezdés: „a múltamra hivatkozva kerülték (és kerülik) a velem való együttműködést.” Érdekes, velem Bodzsonin kívül senki sem kerüli az együttműködést. (Mindenki szeret velem dolgozni, és erre büszke is vagyok. Dicsekedni is szoktam vele. Nincs okom panaszra. A munkahelyemen nem a múltamról szoktak kérdezni, hanem arról, hogy mit tudok, meg hogy holnap is számíthatnak-e rám.)
Az, hogy Bodzsoni István már három munkahelyről távozott botrányos körülmények között és gyalázkodással, nem minket és engem minősít, hanem őt magát. Mint ahogy az a durva szóhasználat is, hogy „Viszont nagyon idegesít, ha olyasmi miatt b…tatnak, ami miatt nem kellene.” Én kipontoztam ennek a trágár szónak a három betűjét, mert úgy gondolom, méltatlan, hogy a vajdasági magyarság köztiszteletben álló közéleti napilapja ilyen vulgáris kifejezéseket jelentessen meg nyomtatásban, ezt még jobb bulvárlapokban is kipontozzák, vagy a tévében kisípolják. Durva szavakat, nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket nem használtunk az írásunkban, sem én, sem Bódis. (A sajtótörvény és az újságírói etika szerint elemi dolog lett volna közölni Bódis írását is, és nem hagyni, hogy egy olyan cikkre reagáljon Bodzsoni, amit a lap olvasói nem is láttak). Kilóg a lóláb, nem az igazság és a tények a fontosak, hanem az, hogy tapossuk el a szabadelvűeket, a liberálisokat. Különben miért emlegetné Bodzsoni a megboldogult Szabad Demokraták Szövetségét? Hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze az SZDSZ-nek az Újvidéki Televízió történetéhez?
A Miért hazudik Surányi és Bódis? …és akik hisznek nekik? című írás és trágárságai végleg lerántják a leplet Bodzsoni Istvánról, ezért nem szándékozom folytatni vele a vitát, a trágárságok, a rágalmazások, a mellébeszélések nem az én szintem. Köszönöm Bodzsoni Istvánnak, hogy olyan sokat emlegetett, ezáltal sikerült régi barátságokat felmelegítenem, és új szimpatizánsokat is szerezni. Részemről a diskurzust lezártnak tekintem.
A Vajdasági Televízió Magyar Szerkesztőségének producere
