Kezdjük az elején. Legalábbis annak a fejezetnek az elején, amely az Újvidéki, később Vajdasági Televízió Magyar Szerkesztőségéről szól.
„Az Újvidéki Televízió megalakulása után, majd a hetvenes és a nyolcvanas években, a Híradó szerkesztősége volt a vajdasági magyar újságíró arisztokrácia központja.” Mi, akik a Tájékoztatási Szerkesztőségben dolgoztunk – (Híradó szerkesztősége soha sem volt) nem így látjuk a dolgot. A napi tájékoztatási politikai műsorok készítése kemény kubikos munka volt.
Naponta két híradót – délután fél ötkor, és este fél nyolckor – kellett elkészíteni, emelet még más hetente, havonta egyszer jelentkező, úgynevezett lassú járatú műsorokat: Világunk, Fókusz, Barázda, Vajdasági tükör, Körkép, Bástya, Országok, népek események, Glóbusz stb. Lehet, hogy az akkori szerkesztőknek a tudásuk, munkájuk és befolyásuk alapján olyan tekintélyük volt, ami a jugoszláv televíziózás (JRT) elitjébe emelte őket, de kemény szellemi és fizikai munka folyt ott, nem arisztokrata lazsálás. Amíg a művelődési műsorok, vagy a dokumentum- és oktatóműsorok szerkesztőségében havonta egy-két félórás műsort készített egy szerkesztő, itt hét napon át mindennap folyamatosan egy szerkesztő szerkesztette a híradókat, a hónap három-négy másik hetében pedig riportozott vagy más műsorokat szerkesztett. Mindennap mindenkinek kellett hoznia valamilyen (legalább egy talicska) anyagot. A napi tájékoztató műsorokban pillanatok alatt kell reagálni, és a hírt legyártani, ha aktuálisak akarunk lenni. Akkor ugyan több ember készítette a műsorokat, de a technológia bonyolultsága és lassúsága miatt több időt, energiát vett igénybe egy műsorperc elkészítése, mint ma.
„A TV más részlegeiben is dolgoztak jeles magyar alkotók, kitűnő drámaírók, szerkesztők, rendezők és operatőrök, de a Híradóban összegyűlt társaság számított a hírközlés krémjének, amely egy fajta önjáró hatalommal rendelkezett…” Nem értem, mi az, hogy „önjáró hatalom” – aki ismeri Bodzsoni István nyelvezetét, az tudja, hogy szereti az ilyen szóvirágokat, amelyek jól hangzanak, de semmit sem jelentenek.
Azt sem értem, hogy mit jelent az, hogy „a jugoszláv stúdiók együttműködési szabályai szerint, Újvidék átvehette a kijelölt stúdió, … szerb-horvát nyelven feldolgozott anyagait, amelyet Újvidéken és Belgrádon kívül még Zágrábban, Szarajevóban, Titográdban … Pristinában is műveltek.”
Bodzsoni azt írja, hogy „A miloševići rohamosztagok, az összes vezetővel egyetemben leváltották Kovács Lászlót, a TV műsorigazgatóját és Bódis Gábort, a Híradó főszerkesztőjét és meghirdették a szerb nemzeti megújulás mozgalmát…” Csak azt felejti el megírni, hogy ugyanezek a rohamosztagok ültették őt, Bodzsoni Istvánt, Kovács László székébe, amikor az még ki sem hűlt. Történelmi tévedés a nemzeti megújhodás emlegetése is. Milošević soha nem beszélt nemzeti megújulásról, kínosan kerülte legalábbis ebben a kezdeti fázisban annak az árnyékát is, hogy valamilyen nemzeti, nacionalista eszmékkel összekössék. A Szerb Kommunista Szövetség VIII. értekezletén elindított akcióját antibürokratikus forradalomnak nevezték (itt Vajdaságban köznyelven csak joghurtforradalomnak). Ennek a joghurtforradalomnak a hullámai emelték hatalomra Bodzsoni Istvánt. A nemzeti megújhodásról először a Mirko Jović és a Vuk Drašković által Ópazován (Stara Pazova) 1990 január 6-án megalapított Szerb Népi Megújhodás (Srpska Narodna Obnova) pártban beszéltek.
„1990-től az Újvidéki TV magyar szerkesztőségét egymás után hagyták el a legjobb újságírók. Az idősebbek nyugdíjba vonultak…” a magyar szerkesztőségből senki se ment nyugdíjba 1990/1991-ben, az uszítások kezdetekor és a háború kitörésekor. Tárgyi tévedés.
Bodzsoni István könyvéből fröcsög a rosszindulatú ferdítés. Azt írja: „Az ellenfelek táborába tartozott még Surányi Zoltán gyártásvezető, aki már többször megpályázta, sikertelenül, a főszerkesztői posztot, Horváth Mihály, a kameramanból avanzsált adásrendező és Ádám Mirko producens, akiket Budához a Halló TV című szórakoztató magazin készítése által szerzett előjogok kötötték.” Jómagam 1987 óta producer, és nem gyártásvezető vagyok a magyar szerkesztőségben (valamikor az egyetlen diplomás, ma pedig az egyetlen producer – rajtam kívül már tizenkét éve nincs más producere a szerkesztőségnek). Soha nem pályáztam meg, sem sikeresen, sem sikertelenül a főszerkesztői állást. Amikor 2005-ben Rencsár Tivadar nyugdíjba vonult, a szerkesztőség egyhangúan engem jelölt felelős szerkesztőnek, miután ismertettem a tizenkét pontos munkaprogramomat, de az akkori vezérigazgató, Petar Jovanović semmibe vette a szerkesztőség és a Magyar Nemzeti Tanács véleményét – ezt a másodikat ki kellett volna kérnie a törvény szerint. Az MNT egy július közepén megtartott ülésén támogatta a jelölésemet és a munkaprogramomat, amelyet Nyári Antal akkori felelős szerkesztőhelyettes juttatott el a tanácshoz. (Utoljára 1990-ben Fekete Elvírát választották meg pályázaton, azóta a televízió főszerkesztőjének és igazgatójának diszkréciós joga a jelölés és a kinevezés. A szokásjog szerint illik kikérni a szerkesztőség véleményét is, de ezt a sajtótörvény nem írja elő. Utoljára Petar Jovanović kérte ki a szerkesztőség véleményét Rencsár Tivadar nyugdíjba vonulásakor.) Horvát Mihály a munkahelyi besorolás szerint rendező volt, akkor már szintén egyedüli rendezője a magyar szerkesztőségnek (azóta nyugdíjba vonult). Adam Mirko, és nem Ádám Mirko, nem producens, hanem már évek óta osztályvezető, a munkahelyi besorolás szerint. A producens pedig az Online Idegen Szavak Szótára és az Idegen Szavak és Kifejezések Szótára (Akadémiai kiadó 1973. 684. oldal) szerint termelő, a film vagy tévéműsor gyártásvezetője pedig: producer (lásd ugyanott). Nem elírás, nem nyomdahiba, mi, akik Bodzsonit ismerjük, tudjuk, hogy ezt a kifejezést következetesen így, rosszul használja. Amíg az Újvidéki Televízióban dolgozott, mindig csak szerb-horvát nyelvű műsorokat készített (akkor még úgy hívták azt a nyelvet). Azt pedig végképp nem értem, miféle „szerzett előjogok kötik Budához” Adam Mirkot és Horváth Mihályt. Bodzsoni, aki a Kárpát-medence legnagyobb magyar médiaszakértőjének tartja magát, az Újvidék Televízió történetét írja meg vajon A média elvesztegetett hatalma című könyvében, vagy pletykákkal foglalkozik?
„Nem kellett sokat várni és megjelent az első kiáltvány is, amelyben (szerb nyelven) a legdurvább szavakkal illették Zitát és engem is…” idézem tovább a cikket. Aki figyelmesen elolvassa a Kiáltványt, nem talál benne egyetlenegy durva szót sem.
Az első kiáltvány – nem első volt, mint ahogy Bodzsoni is megcáfolja magát, már a harmadik bekezdésben. „......Immár három hónap múlt azóta, hogy a Tájékoztatási Műsorok Magyar Szerkesztősége Önökhöz fordult a kéréssel…” Tehát volt előzménye az idézett Kiáltványnak, amelyet nem szerbül írtunk meg, hanem magyarul, és lefordítottuk szerb nyelvre, hogy Dina Vranešević Kurbatvinsky (akit Bodzsoni csak Dina-ként emleget) vezérigazgatónő is megértse. A magyar nyelvű szöveget eljuttattuk a magyar sajtószerveknek: a Magyar Nemzeti Tanácsnak és a Tartományi Végrehajtó Tanács magyar tagjainak, valamint a Tartományi Képviselőház akkori magyar alelnökének (aki később elnök lett).
Nem igaz, hogy a legnagyobb botrányt kiváltó kijelentése akkor és úgy hangzott el, ahogy most az élét tompítva próbálja beállítani: „egy hétfői értekezletet követően, bementem a hírszerkesztői szobába és tréfásan azt találtam mondani, hogy aki nem dolgozik rendesen, azt »lelövöm«. Meggondolatlan viccelődés volt ez olyan környezetben, amelyben a lövöldözés fogalma még elevenen élt az emberek emlékezetében.” A kijelentés 2008. január 20-án, a szerbiai elnökválasztások első fordulójának éjszakáján hangzott el, a választási különműsor után, és így hangzott: „Vigyétek ki innen ezt a fogast a szerkesztőségből, és ide egy fehér lepedőt fogunk kifeszíteni, itt fogom agyonlőni a szófogadatlan újságírókat, hogy szétloccsanjon az agyuk a fehér lepedőn, már akinek van!” Hogy a dolog nem volt üres fenyegetés, azt az is bizonyítja, hogy a választási különműsor rendezőjének fizetéséből Bodzsoni javaslatára levontak, egy olyan hibáért, amely nem is a rendező, Horváth Mihály számlájára volt írható, mint azt később a műsorbizottság meg is állapította, és visszaadta neki a levont összeget.
Sajnálnám, ha az utókornak a televízió történetéből csak ezek a csúsztatások, féligazságok, pontatlanságok és szerecsenmosdatás maradnának meg, és aki száz év múlva böngészi a Magyar Szót, azt hinné, hogy az Újvidéki Televízió, majd Vajdasági Televízió magyar szerkesztőségében tudatlan, maradi változásokra képtelen bratyizó arisztokraták dolgoztak, akiket Bodzsoni István meg akart menteni, ki akart oktatni, de azok nem hajlottak az „óvatos”, „válogatott fogalmakat használó” jó szóra. (Idézet Bodzsonitól.)
Ez nem az első eset, hogy Bodzsoni István kígyót-békát kiabál egykori kollégáira, és saját magát mint áldozatot, mint meg nem értett zsenit próbálja feltüntetni. Az a levél, amelyet a Duna Televízióból való távozása után küldött szét számtalan címre, még több gyalázkodást és durva kifejezést tartalmaz.
Bodzsoni Istvánt és az irományát nem minősítem, minősíti azt ő maga. Azt hiszem, a kedves olvasónak ennyi is elég ahhoz, hogy eldöntse, kinek higgyen, nem lesz szükség a szennyes további teregetésére.
A Vajdasági Televízió magyar szerkesztőségének producere
