A szerb nép nagy „véleménynyilvánítása”, a csütörtöki tömeggyűlés azzal zárult, ami megjósolható volt: töréssel, zúzással. Ez lett volna a Kosovo hovatartozása kapcsán világgá kiáltott véleményre kitett pont? Vagy inkább felkiáltójel volt? Nem is egy, hanem sok: ahány megtámadott külképviselet, annyi felkiáltójel? Kérdezem én, nem kiáltok, s a mondat végére kérdőjelet teszek. Merthogy ez a költői kérdés megválaszolhatatlan.
Bemutatni a világnak, hogy a szerb nép egységesen Kosovóért kiált, gyakorlatilag semmit sem ér. Pontosabban, a szerbeken és szimpatizánsaikon kívül senkit sem érdekel. A polgárok érdeklődését világszerte, amint azt a média reagálása is egyértelműen tanúsítja, a sokkoló jelenetek keltették föl, a törés, zúzás, s az újságírók elleni inzultusok. A diplomaták érdeklődését pedig mindenekelőtt a külképviseleteket ért támadások. Még azt is kijelenthetnénk, hogy a tömeggyűlés kijelölt célját felemásan teljesítették, ismét sikerült a világ figyelmét Szerbiára terelni, csakhogy épp ellentétes üzenettel, mint amit meghirdettek: nem a szerbek igazáról győzték meg a világot, hanem arról, hogy Szerbiától és a szerbektől továbbra is tartani kell. Az amúgy is közismert sztereotípiát a szerbekről, amelynek a megerősítésért a 90-es évek miloševići politikája oly sokat tett, most további erőtartalékokkal látták el, s ha így folytatódik, mint például legutóbb Bécsben, páncélos szilárdságúvá fogják „kovácsolni”, aminek a negatív következményei aztán – ezt talán mondani sem kell – kivetülnek minden Szerbiában élő népre, köztük az itteni magyarokra is.
Ha másért nem, hát azért, mert mi is az új szerb útlevéllel fogunk külföldre utazni. Már ahova még utazhatunk.
