Míg a közösség a mindenszentek litániáját imádkozza, a fölszentelendő arccal a földre borul
Msgr. Huzsvár László tavalyi nyugdíjba vonulását követően, két héttel ezelőtt, július 5- én szentelték nagybecskereki püspökké Német László verbita szerzetest. Dr. Német László, a missziós szerzetesrend tagja világot járt ember, hét nyelvet beszél, ausztriai, lengyelországi, horvátországi felsőfokú intézményekben oktatott, a verbiták magyarországi tartományfőnöke volt. Legutóbb a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkáraként teljesített szolgálatot.
A fönti adatok önmagukért beszélnek. Az interjúnak nem is ennek a megtárgyalása a célja, a fölszentelt személy mögötti emberre szeretne rámutatni.
n Hazajárt 1977-es eltávozását követően?
– Igen, rendszeresen hazajártam a családomat meglátogatni. Öten vagyunk testvérek. Édesapám 1987-ben halt meg, édesanyám azóta egyedül él, most 87 éves. Amikor Ázsiában dolgoztam, akkor három évig nem jöhettem haza. Rómából, Bécsből évente legalább egyszer-kétszer hazajöttem, Budapestről pedig sűrűbben is.
n A korábban németek lakta Hódság a világháború után szerb település lett. Gyerekként volt-e identitásproblémája magyarként a szerb környezetben?
– Amikor elkezdtem iskolába járni, akkor még volt ott egy magyar tagozat. Perák Magda tanítónő, akire hálásan gondolok vissza, megtanított bennünket magyarul írni-olvasni. Nagyon fontos volt számára, hogy a magyar nyelv megőrződjön, s hogy irodalmi szinten is elsajátítsuk. Otthon is magyarul beszéltünk a családban, de teljesen szerb környezetben, az utcán már szerbül értekeztünk. Ötödiktől szerb tannyelvű osztályba jártam, mert a fölső tagozaton nem volt magyar nyelvű oktatás.
n Sok helyen járt már a világban. Hol érezte magát leginkább otthon?
– Mindenhol, ahol laktam és éltem, jól éreztem magam. Az életemet meghatározó papi-szerzetesi missziós hivatás volt az ok, ami miatt a világot jártam, s ha az embernek van egy határozott célja, akkor a környezet már nem játszik olyan nagy szerepet az életében.
Minden hellyel kapcsolatban ki tudnék választani valamit, ami gyönyörű volt. Rómában a könnyed olasz életstílus fogott meg, a dolce vita, ahogyan ők nevezik. A Fülöp-szigeteken nagyon tetszett az emberek vendégszeretete és a természeti szépségek. Budapest, ahol legutóbb éltem, csodálatos fekvése miatt szerintem a világ egyik legszebb városa.
Nekem, mint szerzetes-papnak mégis az emberek a legfontosabbak, s hálát adok a Jóistennek, hogy akárhol voltam, mindenütt találkoztam jó emberekkel. Ez volt, ami lendületet adott a munkához, lelkesített, s amiből erőt meríthettem a negatív dolgokkal való szembenézéshez.
n A szavait hallva megfogalmazódott bennem, hogy a szerzetesi élethivatás szerint az ember elsősorban Istenben kell keresse az otthonát. Így van?
– Igen. Ez kapcsolódik ahhoz a témához, amit Magyarországon nehezen értenek meg az emberek. Mint szerbiai származásúhoz az első kérdésük általában az volt, te magyar vagy, vagy szerb? Nem könnyű ezt elmagyarázni az ottani magyaroknak. Én a kérdésre rendszerint azt válaszoltam, hogy szerbiai magyar vagyok, magyarnak érzem magam, s a hazám ott van, ahova a Jóisten küld. Jelenleg a Bánságban vagyok, ahol előtte még nem éltem: most ez az én hazám, itt érzem magam jól, itt fogok dolgozni, új ismeretségeket kötni. Ez az életfölfogás csak az isteni hivatástudatra alapozva lehetséges.
n A szülőhazája mégiscsak Szerbia, Vajdaság. Milyen érzéssel érkezett vissza? Ahogyan az otthonába tér vissza az ember?
– A szülőföld felejthetetlen élményként maradt meg bennem. Hazajövet akárhányszor közeledtem Hódság határához, a távolból meglátva a templomtornyot a szívem azonnal gyorsabban kezdett dobogni. Ilyen értelemben biztos, hogy a szülőföld nagy szerepet játszik az életemben. Itt nőttem fel, ez a környezet határozta meg a személyiségem alapjait, de a másik részről a hazám ott van, ahova a Jóisten küld, és ahol a rám bízott feladatokat el kell végeznem. Így lehet, hogy a szülőföld számomra a Vajdaság, a Bácska, de a hazám a Bánság.
n Lelki értelemben van-e olyan érzése, hogy visszatért egy régi feladathoz? Gondolok itt például a szülőföldön való lelkipásztori szolgálatra.
Amikor először hallottam a nuncius úrtól, aki közvetítette a szentatya kérdését, hogy vállalom-e a püspöki hivatást, akkor átvillant az agyamon, hogy micsoda furcsa fintora ez a sorsnak, ha szabad így mondanom. 1977-ben elmentem egy bizonyos kulturális és politikai berendezésű országból, s most visszajövök egy egészen más valóságba. Kikívánkozott a kérdés, hogy miért volt ez a hatalmas út, ennyi év külföldön, de ahogy lassan múlnak a napok, arra jutottam, hogy a Jóisten előkészített erre a munkára. Az persze már más lapra tartozik, hogy mennyire fogom megállni a helyem mint nagybecskereki püspök, de tudom, hogy a különböző tevékenységek, amelyeket eddig végeztem, a kapcsolatok, amelyeket szereztem, biztosan könnyebbé fogják tenni ennek a feladatnak a végzését.
n A szabadkai Paulinumban érettségizett a hetvenes években. Ha jól tudom, abban a generációban mindössze hárman voltak kispapok.
– Öten kezdtük, de csak hárman érettségiztünk. Mi voltunk a Paulinum megnyitása óta a legkisebb évfolyam. Az egyik fiút eltanácsolták, s egy osztálytársam a harmadik évben öngyilkos lett. Ez az eset nagyon megrázott, bennem él továbbra is.
n Milyen diák volt?
– Ha a viselkedésre gondol, akkor eléggé nyugtalan. Nagyon sok problémám volt a második-harmadik évben, a kamaszévek akkor törtek ki rajtam, s a kollégiumi élet mindig nehéz egy kamasz számára, különösen egy szigorú szabályokkal működő egyházi intézményben. Szerettem volna kihasználni a lehetőségeket, hogy Szabadkán vagyok, például rendszeresen eljárni színházba vagy koncertekre, de nagyon szigorú volt a házirend, színházban a négy év alatt talán kétszer voltam. Akkoriban még nemigen adtak engedélyt efféle „világi örömök űzésére”, pedig szerintem ez hozzátartozik a neveléshez. Akkoriban a szabadkai színház fogalom volt, pezsgett a kulturális élet a városban. Minket sajnos ebből egy kicsit kizártak. A tanulás terén nem voltak problémáim, a jegyeim mindig jók voltak. Kiváló memóriával áldott meg a Jóisten, elegendő volt meghallgatnom az előadást, hogy levizsgázzak.
n Miért döntött a szerzetesi élethivatás mellett?
– A gimnáziumi évek alatt az anyai nagybátyám, az Újvidéken dolgozó Suhajda Lajos atya, aki szintén verbita szerzetes, ellátott irodalommal, amiből megtudhattam, mit is jelent a szerzetesi, missziós élet. Megtetszett a hivatás „nagysága”, az, hogy fokozott kihívás nem csupán egyetlen egyházmegye területén élni és tevékenykedni. Ez volt az egyik ok. A másik, hogy mindig is szerettem utazni. A harmadik: érdekelt a missziós tevékenység, olyan helyen dolgozni, ahol az emberek még nem ismerik a keresztény vallást. Vonzottak a kihívások.
n Melyik döntést tekinti a legfontosabbnak az életében?
– Gondolom, hogy az volt a legfontosabb, amikor a tisztán papi hivatásról áttértem a szerzetesi-missziós hivatásra. Ez határozta meg utána az egész életemet.
n Melyik volt a legfölemelőbb pillanat az életében?
– Nagyon sok ilyen volt. Ilyen volt az emberekkel való találkozás, az Isten kegyelmének a működését megtapasztalni az életemben, ilyen kimagasló pillanat volt a szerzetesi örökfogadalom, a papszentelés, a misszióba való kiküldetés, legutóbb a püspökszentelés. Ezek között rengeteg olyan élményem volt, amikor kimondottan éreztem, hogy a Jóisten velem van, támogat, véd, s mindig visszafogad. Az ember egy bukdácsoló lény, a szerzetes is. Fölemelő érzés megtapasztalni, hogy korlátlanul szereti valaki. Az Isten mindenféle előfeltétel nélkül és korlátlanul szeret.
n Ha már szó esett az emberi bukdácsolásról, voltak-e komoly krízisidőszakok az életében?
– Az én életemben a krízisidőszakok eseményekhez kapcsolódtak. Amikor visszajöttem a Fülöp-szigetekről, s az elöljáróim Rómába küldtek, hogy doktoráljak, akkor egy nehéz időszakot éltem át. A Fülöp-szigeteken egyetemi lelkész voltam, körülbelül 20 000 fiatallal voltam kapcsolatban, most pedig újból le kellett ülni a szobában könyveket lapozgatni. Olvastam a könyvet, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy semmit sem fogtam föl belőle, mert gondolatban még mindig a Fülöp-szigeteken jártam. Természetesen a közösségi élettel kapcsolatban is éltem át krízist. Amikor Ausztriába kerültem tanítani a főiskolánkon, teljesen más mentalitású környezetbe, s közben a német nyelvtudásom is csiszolnom kellett még, amire csak fél évet kaptam, utána rögtön tanítani kellett, bizony akkor is meg kellett szenvedni a feladattal. A Jóistennel kapcsolatban is úgy van, amint mondtam, az ember megérzi a korlátlanul és feltétel nélküli szeretetet, de vannak idők, amikor ennek az érzetnek a hiányával kell szembenézni.
n Most nagybecskereki püspökként is nehéz feladatok elé néz. Milyen elképzelései vannak, hogyan lehet megtartani az egyházmegyéjében szórványban élő katolikusokat?
– Csak úgy lehet megtartani, ha sikerült egy hálószerű csoportmunkát felépíteni, ahol nemcsak a papok munkájára építkezünk, hanem a családokra és a nagyszülőkre is, akik az alapjai a kultúra továbbadásának. A papokkal majd megpróbáljuk átnézni, hogy mi a további teendő. Huzsvár püspök úr már rengeteget tett ezen a téren. Én szeretném követni az ő példáját, s folytatni a munkát, amit elkezdett. Konkrét dolgokról egyelőre még nem beszélnék, mert még az ismerkedés fázisában vagyok. Szeretném, ha a gondolataim és a döntéseim bizonyos tapasztalatokon alapulnának.
n Azt azért még megkérdezném, a paphiány miatt a diakónusok fokozottabb bevonására gondolt-e?
– Természetesen.Szeretném, ha minél több állandó diakónusunk lenne. És az akolitusok munkájára is számítanék, akiknek püspöki engedéllyel szabad temetniük, imacsoportokat vezetniük, vasárnapi igeliturgiát tartani áldozással együtt. A Bánságban jelenleg minden papnak vasárnap 4-5 miséje van, s ezzel fizikailag a végsőkig leterheltek.
