2024. május 9., csütörtök
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Nincs türelmem a gyerekeimhez

Kedves atya!
Harmincegy éves anyuka vagyok, három kis gyerekkel. A férjem munka miatt gyakran úton van. A gyerekeket én rendezem. Óvoda, foglalkozások, főzés, stb. Eléggé kifáradok. Sajnos sokat kiabálok, néha idegesítenek a saját gyerekeim. Nincs türelmem hozzájuk, ha akarnak valamit, ha vitatkoznak. Dühös leszek, pedig nem kellene. Szégyellem magam emiatt. A férjem azt gondolja, túlreagálom ezt, ne cirkuszoljak, majd megnőnek és jobb lesz. Köszönöm, hogy leírhattam. R.

A gyermekneveléshez türelem kell. Csak türelemmel lehet nevelni a gyerekeket. A közmondás is ezt bizonyítja: „A türelem rózsát teremt.” Ha nincs türelmünk hozzájuk, akkor nem tudjuk őket felnevelni.

De türelem kell a többi családtaghoz is, kell a munkatársainkhoz is, a barátainkhoz is, minden embertársunkhoz is. „A türelem mindent elér” – tanítja Avilai Szent Teréz.
A türelem a kulcsa a család fenntartásának, és minden más közösség fenntartásának, így egy plébániai közösség fenntartásának is.

Néhány évvel ezelőtt egy tanulmány-sorozatot írtam arról, hogy „Hogyan jön létre a közösség?” A befejező részt a türelem erénye fontosságának szenteltem azzal a címmel: „Ha nem lehet, akkor hogyan lehet?” Ezeket mondtam el az említett cikkben:

Egy székelyföldi barátom mesélte, hogy Romániában, az egyházüldözés nehéz évtizedeiben a német nemzetiségűek mekkora türelemmel küzdöttek egyházi közösségeik megszervezéséért. Ha például szombat délutánra külön programot terveztek, s ehhez természetesen hatósági engedélyt kellett kérniük (amit általában nem kaptak meg), akkor a szokásos elutasító választ kapták: „Nem lehet, mert szombat délután...” De őket nem lehetett egykönnyen lerázni: „Ha nem lehet szombaton, akkor péntekre kérjük!” „Ha nem lehet péntekre, akkor csütörtökre!” És addig csűrték-csavarták, mígnem kicsikarták az engedélyt. Kitartó türelmük kifejezéseként meg is maradt velük kapcsolatban ez a szállóige: „Ha nem lehet, akkor hogyan lehet?"

A közösségépítés (a családfenntartás) ma is, és minden korban csak a kitartó türelemgyakorlással vihető végbe. A komoly akadályokat nem annyira a külső nehézségek jelentik, hanem a belső bajok: a tagok (a családtagok) tűrhetetlen viselkedése, lelki-érzelmi-szellemi fejletlensége, éretlensége, tökéletlensége.

Ezek miatt sokan elcsüggednek, megtorpannak, visszahúzódnak, és azzal mentegetőznek, hogy „ilyen emberekkel aztán nem lehet közösséget létrehozni, családot fenntartani!”

Pedig lehet! Csak türelem kell hozzá, sok-sok türelem. Ez az az erény, amely képesít a kitartásra. Ha ugyanis a tagok fejletlenek és éretlenek, akkor a fejlődés és a tökéletesedés többé-kevésbé hosszú szakaszain kell még átmenniük, amit a vezetőnek, a nevelőnek türelmesen ki kell várnia. Ezt a folyamatot nem szabad és nem is lehet siettetni, erőltetni. Éppen úgy, mint ahogy erővel nem lehet kicsíráztatni a magokat. Ki kell várni, hogy a nap melege előcsalogassa a csírákat a földből. Ugyanígy minden ember testi-lelki fejlődésének is megvannak az előre pontosan meghatározott állomásai a természet rendje, a teremtő Isten terve szerint. Ha ezt nem tartjuk szem előtt, akkor állandóan változtatni akarjuk az embereket, s ha a javulás mindjárt nem követezik be, akkor elveszítjük a türelmünket és feladjuk a vezetés-nevelés nehéz munkáját: „Íme, nem lehet! Én megpróbáltam, és nem ment.”

Csak arra nem gondolunk, hogy a másiknál még nem jött el a változás ideje, a termés beérésének ideje. Pedig ha ezt szem előtt tartanánk, akkor nyugalommal, derűvel, türelemmel kivárnánk az arra elrendelt időt. Isten ugyanis beprogramozta minden élőlénybe a fejlődés és a beérés minden időszakát.

Ebből a szempontból a közösség építőjének (a család fenntartójának) egy kifejezetten anyai erényre, a türelemre van szüksége. Az anya nem sietteti, nem erőlteti gyermeke növekedését.

Az ő feladata csak az, hogy gondozza, táplálja, vigyázza gyermekét, s türelmesen kivárja, hogy az megnőjön és eljusson az érett felnőttkorra.

A közösség igazi építője (és a család igazi fenntartója) tehát az anya, a türelmes anya. Ennek legkiválóbb mintaképe az Istenembert felnevelő Anya, az evangéliumi Mária. Emberi mivoltában ő nevelte fel Krisztust, az emberiség nagy családjának ő adta Jézust érett felnőttként. Benne a türelem hősies formában öltött alakot. Türelemmel elfogadta, hogy a Szentlélektől fogantatott magzata miatt megvessék az emberek, és esetleg, mint házasságtörőt, meg is kövezzék. Türelemmel elviselte a betlehemi szülés minden nincstelenség, szelíden eltűrte az egyiptomi migráció minden kényelmetlenségét, vádaskodás nélkül kérte számon 12 éves fiának 3 napos eltűnése okát, felháborodás nélkül, sőt humorérzékkel fogadta felnőtt fia borral kapcsolatos kérésének kemény visszautasítását, lelki nyugalommal vette, hogy a népét tanító Fia más rokonságot teremt magának, és a lehető legnagyobb együttérzéssel eltűrte Fia iszonyú kínszenvedését. Ma is, és minden korban ez a legtürelmesebb Anya kell, hogy alakot öltsön minden közösségvezetőben, minden családanyában, családapában. hogy a rájuk bízott személyeket eljuttassák „Krisztus teljessége életkorának mértékére” (vö. Ef 4,13). Valójában a közösségépítés, a családfenntartás nem külső szervezés, hanem a türelmes anyai gondoskodás nevelőmunkája.

Aki türelmes anyaként végzi ezt a feladatot, nem ábrándul ki senkiből, nem türelmetlenkedik senkivel, nem adja fel a reményt senki esetében. Bármilyen akadályba, ellenkezésbe ütközik neveltjei részéről, józan valóságérzékkel állapítja meg: „Még kicsik lelkileg, még növekedniük kell. De egy napon majd megérnek.” Ezért nem ismer lehetetlent. Őt is a rugalmasság, a szívósság, a rendíthetetlenség, a hősies türelmesség jellemzi, s neki is ez s jelszava: „Ha nem lehet, akkor hogyan lehet?”

Tehát így jön létre egy igazi közösség, így lehet megtartani a családot is, így lehet kitartani a gyermeknevelésben is.

Meg kell tanulnunk türelmesnek lenni, meg kell szereznünk a türelem képességét.

Hogyan?

Minden gyerek láttán, de bármelyik ember láttán azt kell gondolnunk: „Ő egy fejlődő lény. Benne még sok a tökéletlenség. Neki még rengeteg dolgot kell megtanulnia. Nekem most valamire meg kell őt tanítanom. Az élet majd még sok minden másra meg fogja tanítani. Mindennek eljön az ideje. És egyszer majd csak benő a feje lágya. De most még ott nem tartunk. Ezért el kell tűrnöm a jelenlegi neveletlenségét, el kell viselnem a mostani tökéletlenségeit, és remélnem kell abban, hogy egyszer majd mindezt kinövi. Ha nem tűröm el, ha lekiabálom, ha vitatkozom vele, ha dühbe gurulok, akkor nem adom meg neki az esélyt a növekedésre. Persze, rendre kell utasítanom, ha cirkuszol, de azt türelemmel kell tennem, szelíden, békésen, határozottan, tiszteletteljesen. Csak ilyen hangnemmel tudok hatni rá. Még akkor is, ha ezt most esetleg szemtelenül visszautasítja, biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén ezt értékeli, és majd csak később, esetleg évek múltán be fogja ismerni. És csak akkor érik majd be a türelmes nevelésem magvetése.”

Természetesen, ha a sokféle munkával kifárasztjuk magunkat, ha agyonhajszoljuk magunkat, akkor nem vagyunk képesek a türelemre. A türelemgyakorláshoz nagy lelkierő kell. Ez egy fárasztó munka. Ezért kímélni kell magunkat más munkában, takarékoskodnunk kell az erőforrásainkkal, hogy a cirkuszoló gyerekeket, meg a szeszélyes felnőttek el tudjuk viselni, és még szelíden, határozottan rendre is tudjuk őket utasítani. Mert ebben áll a türelem: nyugodt elviselés és rendre utasítás. Nemcsak eltűrés, hanem oktatás is. Mert mondanunk is kell, meg kell mondanunk, ahogy a közmondás is tanítja: Szóból ért az ember. A szótlan eltűrés nem hoz változást. De a türelmetlen kifakadás sem. Csak a szelíd, jóindulatú felvilágosítás.