Émile Zola A pénz című regényét olvasom, amely a francia realista–naturalista író húszkötetes Rougon–Macquart-sorozatának darabja. A XIX. század derekán, III. Napóleon korában játszódó cselekmény Aristide Rougon, felvett nevén Aristide Saccard életének kritikus korszakát követi. A tőzsdeember az előző hatalmas bukásból épphogy kikecmeregve hihetetlen gyorsasággal felvirágoztat egy újonnan alapított pénzintézetet, a Világbankot, majd ennél is gyorsabban beborítja azt törvénytelen húzásaival, szenvedélyes játékvágyával, gátlástalan ügybuzgóságával, megfontoltságra képtelen, makacs előretörésre igyekvő, forrófejű pénzműveleteivel.
Számos figyelemre méltó vonulata van a műalkotásnak, s engem ezek közül leginkább az a hajszálpontos lélektani ábrázolás fogott meg, amelyekkel a nagy író a pénzvilág káoszában, a szerencsejátékszerű tőzsdézés rabságában vergődő emberek viselkedését jellemzi, akik folyamatosan a valószerűtlen meggazdagodás és a teljes megsemmisülés közötti, rémisztően keskeny mezsgyén egyensúlyoznak.
A könyörtelenül precíz leírás a mai napig mit sem vesztett érvényéből. S bár a nemrég elmúlt fekete péntek nem pont olyan jellegű esemény, mint a tőzsdézés, a mélyén ugyanaz az elembertelenedési folyamat sejlik fel. Az a folyamat, amikor az ember átesik a lélekvesztés mozzanatán, s egy haszonelvű, kizárólag hatékonyságra törő, mozgó, beszélő géppé változik.
