Hányszor, de hányszor vártam Tóthfaluban a buszt, amely nem jött be a központba, ha Magyarkanizsáról nem volt utas. Egyszerűen csak továbbhajtott. Maradtam ott, az egykori munkahelyemen, vagy ha épp járt arra ismerős, hazavitt. Ezt megunva kezdtem el kerékpárral járni egyik településről a másikra. Szó mi szó, a vonalaimnak jót tett, ám a tél beálltával már nem esett olyan jól a biciklizés a csípős hidegben, így maradt a busz, amely vagy jött, vagy nem.
Mostanában már pontosan jár, megbízható, kivéve amikor nincs tanítás, mert akkor Magyarkanizsa községben nem járnak az autóbuszok. Hétvégén sem. Akkor marad más megoldás, ha van. Sokan lennénk, akik utaznának busszal a téli vagy a nyári szünetben is, meg persze mindennap, de elszoktunk tőle. Mindenki más megoldást keresett, az utasok száma megcsappant, így a busztársaságnak sem kifizetődő, hogy néhány utasért körbejárja a községet.
Ez érthető is, ám a gyökérokok orvoslása nem a mában keresendő. Ha tudnák, mekkora fejtörést okoz a buszhiány annak, aki nem vezet autót, aki vérvételre vagy orvoshoz menne, esetleg hivatalos ügyeket intézne a kis településekről!
Egységáron utazhatnak (már amikor van busz) a pár kilométerre lakók és a húsz kilométerre élők is. Mindenki ugyanúgy, 330 dinárért.
A múlt héten Belgrádban jártam. Valamivel több mint egy óra alatt értem oda vonattal Szabadkáról. A vonatról leszállva a városi tömegközlekedést választottam, amiért nem kellett fizetnem: teljesen ingyenes. Ezen felbátorodva körbejártam busszal a várost. Felültem egyre, elmentem vele a végállomásig és vissza, így körbe-körbe. Az egyik vonalat a végállomástól a másikig másfél óra alatt tettem meg, ingyen.
Magyarkanizsáról Oromra feleennyi idő alatt lehet(ne) eljutni 330 dinárért egy irányba olyankor, amikor van tanítás, utazik az a pár diák, és nincs hétvége.
