Hónapok óta vadásztunk egy normális franciaágyra, mert a kis szobában már csak az hiányzott, hogy valaki a plafonról lelógva aludjon. Olyan szinten szűk volt, mint egy koporsóban – csak ott legalább béke van. Aztán végre megtaláltuk az igazit: masszív, szép, nem nyikorog, nem dől össze, ha ránézel. Este megrendeltük, reggel már ott állt a bejáratnál, mint egy jól idomított örömlány a megbeszélt saroknál.
Csakhogy a régi kiságy még ott virított, tömör fából, masszívabb volt, mint az anyósom érvrendszere. Ezt már hónapokkal ezelőtt feltettem Kupujem Prodajemre, ingyen, csak vigye valaki. De annyira nem kellett senkinek, hogy a hajléktalanok is azt mondták: brate, ez túl sok meló." Még tűzifának se.
Úgyhogy nem volt mese: előkerült a balta. Mert igen, van baltám. Újvidéken se lehet az ember rendes férfi egy jó balta nélkül. Csempésztünk mellé egy betonverő kalapácsot is – csak a biztonság kedvéért. Olyan volt a kis szoba, mint egy balkáni barkácshorror – én meg benne a főszereplő pszichopata.
Nekiestem az ágykeretnek, mint akit elhagyott a felesége, és közben elvitte a Wi-Fi routert is. Az első ütésnél a fa reccsent, a másodiknál a derekam, a harmadiknál meg már élveztem. Szálkák repültek, darabok hullottak, Soma cica pedig sértetten felvonult az ágyra, majd hátat fordítva leheveredett – jelezve, hogy ő ebből a balkáni mészárlásból nem kér. Azóta is kerül, mint a porszívót. Egy óra múlva csak apró darabok maradtak – és egy kisebb belső megtisztulás.
A faanyag persze nem lett szemét. Szépen félreraktam – jó lesz még bogrács alá, pálinkafőzéshez, vagy ha egyszer nagyon elegem lesz valamiből és csak nézni akarom, ahogy valami lángol.
Szóval így indult a napom: egy új ágy, egy szétzúzott múlt, és az a mennyei érzés, hogy amit már senki sem kért, annak én adhattam meg a végső, baltás kegyelemdöfést. Jó reggelt!
