Vajdasági létem közel sem indult olyan gördülékenyen, mint ahogy én azt hittem. Két évvel ezelőtt, amikor Szegedről Újvidékre kerültem, lelkesen kezdtem el berendezkedni, és próbáltam minél otthonosabb közeget kialakítani magamnak. Sokat mentem, hol egyedül, hol társasággal, hogy felfedezzem az ottani életet. A sok újdonság mellett a nyelvi korlátok is nem egyszer megvicceltek, többek között az egyik egyszemélyes kirándulásom során. Azon a bizonyos napon biciklire pattantam és nyakamba vettem a várost. Út közben nem vettem észre, hogy nem működik a hátsó fékem. A nagy nézelődés és suhanás közepette hirtelen előttem termett egy újságosbódé, mellyel a vártnál is közelebbről találkozhattam, annak köszönhetően, hogy utolsó pillanatban vettem észre, hogy valami gond van (első fékkel, ugye, betonfejelés lett volna). Óriási kongással csapódtam a bádoglemezes kis bódénak, ahonnan váratlan és ijedt tekintettel dugta ki a fejét az értetlen újságárus. Hibámat orvosolva egyből igyekeztem jó hangosan bocsánatot kérni, hogy biztosan meghallja a jó szándékot:
– Izvolite – hangzott tőlem a nagy nyelvtudással felvértezett elnézéskérés. Tekintete elég torz volt, így hangosabban és artikuláltabban ismételtem, biztos, ami biztos:
– Izvoliteee – a tekintet nem lágyult, így én halvány mosolyt kisajtolva magamból még egyszer ránéztem, leporoltam magam, aztán tovasuhantam, bízva abban, hogy többet nem járok így.
A morcos tekintet miatt kissé csalódott voltam, aztán hamar felvilágosítottak, mi volt a gond. Azóta két év eltelt. A biciklimen ma reggel vettem észre, hogy megint rossz a fék. Ha ismét így járnék, már tudom, mit kellene mondanom!
