Ótos András felvétele
Újvidéki lakos vagyok. Legalább is mindeddig így gondoltam. Több helyen laktam már a városban. Néhány éve, hogy a legszebb részébe költöztünk, a Duna túloldalára. Innen, ha tiszta az ég, talán még a szabadkai városháza tornyát is látni lehet. Igaz, a város e része még nem úgy néz ki, mint mondjuk a budapesti Rózsadomb, de jó úton halad afelé, legalábbis ha az egyre szaporodó villákat veszem figyelembe. A térség infrastruktúrája még nincs kellőképpen kiépítve, az utcák szűkek, nincsenek járdák, sok a szemét, és ami talán a legrosszabb, hogy ürülékünket emésztőgödrökbe vagyunk kénytelenek tárolni. Mindemellett derűlátó vagyok és bízok a pompás jövőben.
Pizzát kértem az egyik városi vendéglőben, a Duna itteni oldalán. Mert ugye, a Dunának van itteni oldala, és túloldala. Mivel sok volt a csomagom, és az utóbbi időben autóbusszal közlekedem, arra kértem a fiatal hölgyet, hogy szállíttassa ki házunkhoz. 190 dinárért megteszik, válaszolta. Miután lediktáltam a címem, rám nézett, és közölte velem, hogy: – Ennyiért csak a város területére szállítunk, a túloldalra 250 dinár a tarifa.
Megdöbbenve próbáltam érvelni, hogy az is a város, meg hogy a vendéglőtől mindössze 2 kilométerre lakom, de lakhatnék a folyó ezen az oldalán akár 5 kilométerre is a városban, és miért nem a távolság szerint szabják meg az árat, meg aztán az EXIT is Újvidék nevét fényesíti, nem a Duna túloldalon levő Péterváradét, de nem ért semmit. A pizzát lemondtam, a pénzem visszakértem.
Az autóbuszra várva azon morfondíroztam,hol is lakom én? hogy hol laktam, hol lakom és hol lakhatnék? Érdekes gondolatok fordultak meg a fejemben, de erről majd egy másik alkalommal értekezek.
