Szeretem azt az érzést, amikor vezetés közben felcsendülnek a rádióban a kedvenc dalaim nyitódallamai, amelyeknek hatására valami megmagyarázhatatlan pozitív érzés tölt el, talán a felismerés öröme kerít hatalmába, talán a hozzájuk kapcsolódó élmények elevenednek fel bennem, nem tudom, mindenesetre olyan, mintha valamiféle belső üdvrivalgásba kezdenék, hogy mire elkezdődik a szöveges rész, átadhassam magam az adott dal hangulatának és átszellemülve énekelhessem azt együtt az eredeti előadóval, feltéve, persze, ha egyedül utazom, ha másokkal...
2025. július 6., vasárnap
Jó reggelt
Huszonhárom évvel ezelőtt, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság hadseregének századosa kiadta a parancsot: – Azt akarom, hogy a sorakozón mindenkinek fel legyen töltve a kulacsa! – Igenis, százados úr!
Sokszor haragudtam, amikor kritikusan, negatív kontextusban emlegették, mindenekelőtt a nyugati országokban az oda látogató, balkáni turistákat, vendégmunkásokat. Nem gondolom ugyanis, hogy éppen ezek az országok lakói lennének a legrosszabbak.
Pár héttel ezelőtt a belvárosban láttam egy jelenetet, amire azóta sem tudom, hogyan kellene tekintenem. Az egyik nagy kínai áruház előtt a falnál ült két, nagyjából középiskolásnak tűnő gyerek, egy fiú és egy lány.
Jöttünk éppen haza autóval a hétvégi kiruccanásunkból, a Temerini utcában jártunk, amikor a visszapillantóban észrevettem, hogy egy személygépkocsi nagyon gyorsan közeledik, összevissza cikázgat a sávok között. Hamar utolért, és elsuhant a belső sávon, ahol persze tilos előzni.
A mai szülőket sokszor éri bírálat, hogy elkényeztetik a gyerekeket, régen sokkal önállóbbak, függetlenebbek voltak a csemeték. Emlékszem, egyedül jártunk iskolába, tudtuk a kötelességeinket, a szüleink nem féltek elengedni bennünket bárhova.