2024. április 16., kedd
Zengető

Apró lépések

A népzenei hangszer- és énekoktatás – inkább használnám az oktatás helyett a nevelés szót – egyik kiemelt célja a zenei élmény átadása. Ha ezt mint tudatos módszert használjuk a tudás átadásának eszközeként, nagyban megkönnyítjük a mindenkori zenei nevelést kicsiknél és nagyoknál. Sajnos oktatási rendszerünk – már megint okítunk – nem igazán segíti a zene és ének szakos tanárok munkáját. A mindennapi tanítás és az előírt óraszám, valamint a kötelező tananyag keretein belül nem sok idő jut az elmélyültebb nevelésre. A délutáni különórák megszervezése és megtartása pedig igen sok nehézségbe ütközik, még akkor is, ha csak a gyerekek túlterhelt napi kötelezettségeit vesszük figyelembe. Aztán ott van még a megfelelő hangszer beszerzése, ami a szülőkre hárít néha megoldhatatlan terhet. Nem beszélve az örök problémáról, ami a zeneoktatás fontosságáról szóló viták alapfelvetése. Jelesen, hogy a döntéshozó hatalom állandóan és mindenáron gátat vet a művészetoktatás mindennemű fejlődésének, megkérdőjelezi annak eredményeit és fontosságát, mondván, az nem mérhető haszonelvűen. Ezzel pedig lerázza, egyszersmind elhárítja önmagáról a fejlődés és továbblépés megvalósításának a terhét.

De mindig voltak, vannak – és bízom benne, lesznek is – olyan újszerű és előremutató gondolkodású, elhivatott hagyományszerető személyek, akiket nem tántorít el holmiféle kis akadály céljaik elérésében. Olyanok, akik igyekeznek kihasználni minden lehetőséget, hogy megfelelő módon megújítsák a hagyományátadást és a művészetre való nevelést, még ha falakba ütköznek is, és esetleg szembe kell menniük az előírásokkal. Következő történetemre sajnos nem mondhatom, hogy sikerrel zárult, de már maga a tény, hogy valaki megpróbálta, elegendő ahhoz, hogy kalapot emeljünk.

Történt egyszer, még annak idején, mielőtt kipróbálhattam volna magam mint pedagógus, hogy megcsörrent a telefonom. Régi iskolám vezetője hívott (aki azóta már elhagyta magát a pályát is), hogy megossza velem ötletét. Népzenészként azonnal megértettem és láttam a lehetőséget az elképzelésben. Az ötlet végtelenül egyszerű volt, bár azóta sem hallottam, hogy valahol szűkebb környezetemben ilyennel próbálkoznának. Szóval, azt találta ki, igen előrelátó és megújító módon, hogy ráveszi az alsós tanítóit arra, hogy a zeneórán használjanak népi furulyát. Így majd az lenne a hangszer, ami kiváltaná a harmonikát mint iskolai segédeszközt. Csak halkan jegyzem meg, aktív pedagógusi pályám alatt egyszer sem hallottam kiszűrődni az iskolából harmonikaszót. Szóval, vettük a fáradságot, és megrendeltük a furulyákat. Ehhez sem kellett messzire menni, hiszen szűkebb pátriánkban is sok kiváló hangszerkészítő van. Megkerestük kiváló furulyakészítő mesterünket, Szabó Antalt, aki több évtizedes tapasztalatával, bátran mondhatjuk, tágabb régiónk legjobb furulyakészítője, hogy készítsen az iskola számára hangszereket. Nem mellesleg itt jegyezném meg, miszerint egyre többet foglalkozom a gondolattal, hogy ezeket az idős mestereket, és nem csak őket, be kell mutatnunk a tágabb környezetünknek is. Hogy ne csak egy szűk réteg tudjon róluk, hiszen a munkájuk közösségünk számára felbecsülhetetlen értékű. Addig kellene dokumentálni mindezt a tudást és hagyatékot, amíg itt vannak velünk. Biztos vagyok benne, hogy ezáltal könnyebben megoldanánk a majdani utánpótlás problémáját is. A mesterrel való legutóbbi beszélgetésünk alkalmával megkérdeztem, korára való tekintettel, hogy van-e kinek átadni a tudományt. Nem igazán volt derűlátó e téren. Azt mondta, vannak erre utaló megkeresések, és bízik abban, hogy majd kitartásban sem lesznek híján ezek a próbálkozások.

Szóval, megrendeltük a hangszereket, és azok meg is érkeztek. A történet sajnos itt véget ér. Talán ügyintézési akadályba ütközött, de az is lehet, hogy csak tanítói érdektelenségbe, mindegy, ma már nem fontos. Sajnos a furulyaoktatásból nem lett semmi. De mondom, már maga az elgondolás, ami eddig elvezetett bennünket, példaértékű volt. Most látszik csak, hogy mennyire hiányoznak az ilyen úttörő és önálló szellemiségű vezetők a közösségünkből. Mégis hiszem, hogy ez a munka nem volt hiábavaló. A furulyák ma is ott vannak az iskolában, egy szekrényben. Biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor a gyerekek előveszik őket, és örömteli muzsikálásba fognak.

Hogy miért tartom olyan nagyra a fenti elképzelést? Egy Martin György-idézetet hívok segítségül, hogy megadjam a választ. Martin, aki a nemzetközi rangú magyar táncoktatás megteremtője volt, a következőt mondta: egy nemzet addig él, amíg a kultúrája. A szavak magukért beszélnek. Kultúránk életben tartása szoros összefüggést mutat a nemzeti azonosságtudat kérdésével. Minden apró lépést, ami a megmaradásunkat szolgálja, meg kell tennünk. Nem veszhet kárba az a rengeteg kitartó, önfeláldozó és néha szélmalomharcnak tűnő munka, amit Kodály és Bartók a közösség érdekeit szolgálva elkezdett.

Nyitókép: Illusztráció