A szelfik világában

A szelfik jöttek, láttak és győztek. Nem is kérdés, hogy nem múló trendről van szó – ezek a gyors önarcképek mára az élet szerves részévé váltak. Egy jó szög és ügyesen megválasztott filter – ennyi kell, hogy a valóság sokkal jobban mutasson, mint amilyen. Mi motiválja az önarcképek készítőit és mit akarnak kifejezni ezzel? Jó vagy rossz hatással van-e a szelfizés az emberre? Ezen kérdések mentén kezdtem egy kis kutatásba, mely során érdekes megállapításokat véltem felfedezni.

Az első szelfit még a 19. század első felében készítették az Egyesült Államokban. Az első szelfiző több mint egy percig ült összefont karokkal, mire letelt a fényképezőgép exponálási ideje. A 20. században azonban a modern fényképezőgépek elterjedésével már egyre többször készültek szelfik. Igazi felfutása a 21. században kezdődött, amikor a mobiltelefonok mindenki számára elérhetővé váltak. A szelfizők először megfordították telefonjaikat, majd a 2010-es évek elején megjelentek az előlapi kamerák, melyek tovább könnyítettek a szelfizés technikáján. Napjainkra pedig már természetes mozdulattá vált, hogy zsebünkből elővesszük okostelefonunkat, és lövünk néhány önarcképet. Már az sem feltétel, hogy egy különleges helyen legyünk, mindennapjaink egyszerű pillanatait is gyakran megörökítjük. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen az emlékek gyűjtése fontos a jövőnket illetően. Fantasztikus érzéssel töltheti el az embert, ha véletlenül rátalál egy tíz évvel ezelőtt készült fényképre, mely során felidézheti az akkor történt eseményeket. Hiszem azt, hogy nagyon sokunk galériája tele van különféle helyszíneken és pózokban történő fotókkal. Ez teljesen normális. Ami viszont aggódásra adhat okot, hogy most már mindent megosztunk magunkról a külvilágnak. Az évek múlásával valami megváltozott. A magánélet szentsége sokaknál eltűnt. Az élet minden mozzanata dokumentálva lett, minden közzétehetővé vált. Egyre emelkedik az ingerküszöb, egyre több minden kezd beleférni a nyilvánosságba. A lájkok mennyiségétől kialakult egy látszatvilág, ami túl erősen kezdi meghatározni azt, ki mit gondol magáról. Ha sokan lájkolják az új szelfimet, az azt jelenti, hogy szép vagyok, ha nem jönnek a lájkok, bizonyára valami baj van velem – gondolják sokan. A lájkvadászat továbbá tévútra is vihet sokakat: ha például egy fiatal lány fotójavító appok segítségével feljavított képe tízszer annyi lájkot ér, akkor tényleg azt hiheti, hogy ő a maga természetességében nem elég jó, nem elég csinos. Az elmúlt években a kutatók természetesen tanulmányozni kezdték, hogy milyen kapcsolat van az önértékelés és a közösségi média használata között. Azt találták, hogy azok az emberek, akik mások véleményétől teszik függővé a saját értékeiket, hajlamosabbak a szelfizésre. A közösségi oldalakon szinte mindenki szembetűnően a tökéletes oldalát posztolja, és azt, hogy milyen jól van, milyen boldog. Így elindult egy óriási hazugságdömping. Kinek és miért akarunk bizonyítani? Miért nem a megoldással foglalkozunk, miért a vetítés a fontos?

Pszichológusok szerint, ha valaki sokat posztol magáról, annak fontos, hogy kifelé hogy ítélik meg az emberek, ezért úgy tünteti fel magát a külvilágnak, amilyennek szeretné, hogy lássák mások. Ha valaki sokszor cserélgeti a profilképét, az szólhat önértékelési problémáról, kisebbrendűségi érzésről, vagy akár nárcizmusról. Előbbi esetében a megfelelés, tökéletes megjelenés a fontos, ez okoz benne bizonytalanságot. Utóbbinál a folyamatos lájkgyűjtés és a pozitív visszajelzések begyűjtése a cserélgetések oka. Egyes tanulmányok szerint, ha valaki élete minden mozzanatát megosztja különféle közösségi oldalakon, az bizonytalan önmagában, helyzetében, döntéseiben. A lájkoktól és a hozzászólásoktól viszont vérszemet kap. A pozitív visszajelzések megerősítésként hatnak rá, akár döntések meghozatalára is eljuttathatják, vagy már meglévő döntésének megerősítésében játszanak fontos szerepet. Kitérve a párkapcsolati posztokra, kutatók szerint a közösségi oldalakra kitett szerelmes állapotfrissítések mennyisége összefügg azzal, hogy ki mennyire érzi magát valóban boldognak a kapcsolatában. Akik túlzásba viszik a közös romantikus képek feltöltését, valójában azt próbálják sugallni az ismerősök felé, hogy boldog és egészséges kapcsolatban élnek, sok esetben azonban csak a saját bizonytalanságukat igyekeznek kompenzálni, és megerősítést nyerni a külvilágtól. A boldog pároknak nincs szükségük senki visszajelzésére ahhoz, hogy tudják, jól vannak, és annak sem érzik szükségét, hogy másokat ezzel esetleg iriggyé tegyenek.

A jól megválasztott, közösségi oldalra feltöltött fotók nem egyszerűen az embert mutatják tökéletesnek, hanem a gyanútlan szemlélővel szép lassan azt is elhitetik, hogy az illető egész élete hibátlan. Ezek a napi rendszerességgel feltöltött képek tehát egyfelől kisebbségi érzést kelthetnek másokban, hiszen, aki komolyan veszi a fotók által kreált csillogó illúziót, óhatatlanul is összehasonlítja azt a saját, jóval valóságszagúbb életével, ami korántsem veszélytelen dolog, mert nagyon könnyen tévútra terelhet minket.