2024. április 24., szerda

Nagydolog a kapualjban

Még egy hónap sem múlt el azóta, hogy Újvidék átadta az Európa Kulturális Fővárosa címet a következő városnak. Szerencsére az, hogy ismét csak egy egyszerű székváros lettünk, nem jelenti azt, hogy elveszítettük a kultúránkat. Inkább az a baj, hogy 2022-ben sem javult a helyzet kollektív neveletlenségünk terén, semmi sem változott, amióta a városban élek.

Sok pofátlan emberrel futok össze az utcán. A felgyülemlett feszültség és a stressz olykor mindannyiunkból kihozza a legrosszabbat, és amikor ekkora számban tömörülünk össze az amúgy is egyre szűkülő városban, elvárható, hogy szemtanúi leszünk egy-egy botrányos eseménynek, keserű, keresetlen megjegyzésnek stb.

A minap például a barátnőm negyven percet rostokolt a bevásárlóközpontban, mert két nyugdíjas néni összekapott a kasszánál, és emiatt az egész közértben megállt az élet. Mindenki azt figyelte, hogy mikor kezdik el csépelni egymást a nénik ahelyett, hogy közbeszóltak volna. Saját bevallása szerint, Igyekezett nem a vitára figyelni, viszont őt is csak magával vonzotta, mint ahogy a többi vásárlót is a kígyózó sorokban.

Az ilyesmi, persze, bárhol megtörténhet. Viszont, azt is meg kell hagyni, hogy az áldatlan és kulturálatlan állapotok kialakulásához a városvezetésnek is van némi köze.

Az elmúlt három hónapban az útászok igyekeznek átrendezni az utcánkat, macskakövekkel, optimálisabb parkolóval, még több betonnal és kevesebb zöld övezettel. Arra viszont senki sem gondolt, hogy novembertől márciusig meglehetősen kellemetlen ilyesmivel foglalkozni. A melósok is, az utcabeliek is, mind nyakig sárosak és keresetlen szavakat szájkaratéznak egymással, rendszeresen.

Mégis, a legnagyobb baj talán továbbra is a nyilvános vécék hiánya. A múlt szombaton, végre kimozdultunk a lakásból, azzal a tervvel, hogy elmegyünk egy vendéglőbe egy italra. Alig értünk ki az utcából, egy meglehetősen jól öltözött (és meglehetősen részeg) idős bácsi nézett ránk, guggolva, dülledt szemekkel, letolt nadrággal. Ahogy találkozott a tekintetünk, nem igazán látszott semmiféle szégyen a szemében, inkább harag. – Mi a fenét néztek így rám?! Úgy csináltatok, mintha még nem láttatok volna embert könnyíteni magán sötét kapualjban! – mondták a mérges szemek.

– Persze hogy láttunk. Csak azok a delikvensek általában két-három évesek, és az anyjuk kezeit szorítva végzik a dolgukat, hogy véletlenül se pottyanjanak bele a saját pottyantásukba – válaszolták az én szomorú szemeim.

Végül is, nem vagyunk már kulturális főváros. Belefér a pakliba.