Nagyanyám kis vályogfalú házban élt Magyarkanizsa egyik zsákutcájában, a téglagyár szomszédságában. Tévéje is volt, fekete-fehér, és csak a híradó idejére kapcsolhattuk be. Játékok nem voltak a házban, de tésztát mindig gyúrt, mikor meglátogattam, sejtem azért, hogy tésztagyurmával én is elfoglalhassam magam, míg ő a csipedettet, vagy a csuszatésztát gyártotta.
Unatkozni amúgy egyáltalán nem lehetett nagyanyám mellett, igazi cserfes öregasszony volt, állandóan tréfálkozott, énekelt, vagy a rádió bemondójával vitatkozott.
A konyhában tüzelős sparhelt, a nagyszobában cserépkályha adott meleget télen. Akkoriban még voltak valódi téli esték, csikorgó hidegek és hóesés. És csend… Azóta sem tapasztaltam olyan csendet és szinte tapintható koromsötétet, mint a nagymama házában. Nem féltem, nagyanyám mesélt. Bibliai történeteket, vagy saját életének fontos eseményeit.
(Illusztráció – rockstar.hu)
A farsangi történetek, emlékszem, mindig a téli szünidőben tett látogatásaimkor kerültek elő. Nagymama soha nem mulasztotta el jól az eszembe vésni, hogy nem csak a karácsonyfabontásról nevezetes vízkereszt napja, hiszen a háromkirályokat, Jézus megkeresztelkedését és első csodatételét is ehhez a naphoz kötjük, és azon a jeles napon a farsangi időszak is megkezdődik, így természetesen fánkot is sütünk. Este pedig mindig a kedvenc történeteimet kértem tőle, akkor is, ha fejből fújtam őket. A farsangi disznóvágás történetét, amikor nagyanyám kisöccse egy óvatlan pillanatban megkaparintotta a kést és csúnyán megsérült, a farsangi fánk történetét, mikor nagyanyám kiborította a lekváros csuprot, s még akkor is azt kellett takarítania, amikor a vendégek már megérkeztek. A legkedvesebb történetem azonban a farsangi mulatságé, amikor nagyanyám siheder leányként a nővérei unszolására mégis elment a mulatságba, de megmakacsolta magát, és mulatni csak azért sem akart egész este. Még a magas, fekete szemű legény kedvéért sem, aki egész este a tekintetét kereste. Aztán hazainduláskor egyszerűen sehonnan sem akart előkerülni a kabátja, s ennek keserves sírás lett a vége. Egyszer csak egy nagy férfikabát terült a kesergő kislány vállára, onnantól pedig a fiatal szolgálólány és a tüzes tekintetű ácslegény sorsa megpecsételődött…
Nem tudom, mennyit színesített nagyanyám gazdag fantáziája ezeken a történeteken, az biztos azonban, hogy a valóságból táplálkoztak, s egy teljesen letűnt kor értékrendjét, tanításait, szokásait hordozták magukban. Nagyanyám jóvoltából kísérnek engem is. Nem kellett hagyományápoló körbe járnom, hogy tudjam, hogyan számoljuk ki farsang farkát, mit ettek kövércsütörtöktől hamvazószerdáig, hogyan próbálta az ember a jó termést, az állatok egészségét, a szerencsét a kimondott szó erejével biztosítani. Akkor, abban a korban és körülmények között mindezeknek hatalmas súlya volt, de eleink mindennapjainak fontos és kevésbé fontos mozzanatai mára tündérmeseként sejlenek föl.
Ezekből néhányat felelevenítenek, éltetnek hagyományápoló egyesületek. Tartsa Isten áldásos szokásukat, adjon nekik kitartást fontos munkájukhoz, régi farsangi időszakok hangulatát, savát-borsát azonban megélni szerintem már soha nem fogjuk, és gyermekeink számára is távoli színpadi produkció, tündérmese marad. Éppen úgy, mint a farkasordító hideg telek, vagy a kabátjukat feláldozó, tüzes tekintetű legények.
Félreértés ne essék, nem sírom vissza a régi időket. A haladás jó, csak közben ne felejtsük el, a gyökér az, ami táplálja és megtartja a fát! Így miközben Wednesday és Batman jelmezek készítési ötleteit bújom az interneten, egy-két busót ábrázoló fotót is letöltök, ágacskáimnak elmesélem, miért is kerepeltek hangosan ilyen riasztó alakok a télűző felvonulásokon farsangvasárnap.
Mit szeret a farsangban?
A farsangi fánkot – 21%
A busójárás szokását – 12%
A vidám mulatságokat – 29%
Az álarcos felvonulásokat – 5%
Nem szeretem a farsangot – 33%
Nyitókép: (Illusztráció – rockstar.hu)
