2024. április 19., péntek

Társadalmi elkényelmesedés

Egy legalább annyira tartalmas, mint megterhelő hétköznap után éppen a kanapémon heverészek, amikor barátaim a Gellért-hegyre invitálnak. – Megnézzük felülről a várost, megiszunk egy-két sört, beszélgetünk, majd hazamegyünk – vázolták fel a nagy terveket. Egy kimerítő nap után az efféle táncra felkért személyben kétféle végkifejlet fogalmazódhat meg. Amennyiben feledtetni akarja a mögötte hagyott nap fáradalmait, újult erőre kap, s ilyenkor általában az éjszakai program sem merül ki puszta beszélgetésben. Ám ami gyakoribb, hogy az embert mágnesként vonzza magához pihepuha ágya, főleg ha közben egy jónak gondolt film is szerepel a bakancslistáján. Jelen esetben jómagam utóbbi kategóriát erősítve mondom le az ígéretes programot. Néhány óra elteltével aztán mégis a bűntudattól gyötörve bámulom a plafont, s azon elmélkedek: miért mondok egyre gyakrabban nemet az efféle ötletekre?

Gyermekkoromban viszonylag sokszor emeltem le a spájzunk rejtett szekciójában található polcról egy poros pléhdobozt, amelyben nagy-, déd-, és ükszüleim fotói voltak. Első és második világháborús katonaportrékat, családi fotókat, csoportképeket találtam a ládában. Utóbbiak vizsgálata során megállapítottam: fentebb említett felmenőim egész aktív társasági életet éltek. Egy-egy munkaakción, üzletmegnyitón, születésnapon, különböző közösségi rendezvényeken több tucat, akár több száz, esetenként több ezer ember is megjelent. Nem volt mobiltelefon, nagyon még televízió sem. Sőt, egy ideig rádióból is csak néhány prototípus volt az egész faluban, így sokszor még a készülék hallgatása is közösségi élményként szolgált. Megtörtént ugyanis, hogy egy teljes falunegyed sokasága együtt fülelte például az Aranycsapat mérkőzéseinek közvetítését. Mivel kommunikációra, kikapcsolódásra kevés más lehetőség volt, az emberek különböző közösségi programokat szerveztek, s ezeken általában aki tudott, részt is vett.

Amikor felnőttem, s azt tapasztaltam, hogy generációm csak néhány kivételes alkalomkor képes nagy számban összegyűlni, már irigykedve néztem az említett fotókat. Amikor megkérdeztük kortársaimtól, hogy miért nem jöttek el egy adott rendezvényre, általában a „filmet néztem”, „pihentem”, „videójátékoztam” válasz érkezett. Miért is mozdulnánk ki komfortzónánkból, ha különböző készülékek lehetőséget biztosítanak számunkra a kommunikációra, a publikált bejegyzések alapján követhetjük ismerőseink tevékenységét, érdeklődési körünk szerint válogathatunk különböző műsorokból, s egy gombnyomásra ott teremhetünk a világ bármely pontján? És amikor azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet, jött az a fránya világjárvány, amely mára tovább zsugorította az egyébként is beszűkült komfortzónánkat. A négy fal közé szorítva olyan tevékenységekre kényszerültünk, amelyeket korábban sokkal ritkábban, rövidebb ideig vagy egyáltalán nem is végeztünk. Mára azonban szokásunkká vált. Sőt, az anyaországi Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint Magyarországon az emberek még az otthoni munkavégzéstől sem igazán akarnak elszakadni. Pedig korábban mindez sokunk számára elképzelhetetlennek tűnt.

Természetesen a pihenés elengedhetetlen része az életünknek, mai, kényelmes életmódunkkal azonban olyan lehetőségeket, élményeket veszünk el magunktól, amelyeket a későbbiekben biztosan bánni fogunk. Az otthon töltött pillanatok részleteire jó eséllyel nem fogunk emlékezni néhány évtized múlva, s így az unokáknak mesélt „bezzeg a mi időnkben” című történetek sem lesznek annyira izgalmasak. Ezen tényezőket mérlegelve aztán végül mégis úgy döntök, kicsit megkésve ugyan, de csatlakozok a barátaimhoz…

Nyitókép: (Illusztráció)