Prímásnak lenni megtisztelő, de nagy felelősség

 A Kurina családtagok közül sokan Európa különböző országaiban muzsikálnak, neves művészekkel koncerteznek a nagyvilágban. Kurina Verebes Gusztáv is prímásként Magyarországon, Horvátországban, Baden-Badenben és másutt estéről estére elkápráztatta a közönséget, gyakran saját szerzeményeit is játszva, ám ő mégis arra a legbüszkébb, hogy van utánpótlás, mindenekelőtt fia, valamint unokaöccsei és a legifjabb generáció tagjai, akik még zenedések, de tehetségükhöz nem fér kétség.

Beszélgetésünk során az életéről, fellépéseiről, emlékeiről, az 50 éve tartó pályafutásáról, és a művészi lét szépségeiről is mesélt.

Mikor és hogyan indult a zenei karrierje, a zene iránti szeretete?

– Zenei környezetben nőttem fel. A nagybácsim, Verebes Gusztáv szárnyai alatt nőttem fel, mivel 9 évesen sajnos elvesztettem az édesapámat. Gyermekkoromban éjjel-nappal szólt nálunk az élő zene. Számos alkalommal egybegyűlt a család és rengeteget gyakoroltak. Ezt láttam a rokonoktól, nagybátyámtól, unokatestvéremtől, valójában az egész családtól. Zenei tehetségemet a szüleim már igen hamar felismerték. Olyan voltam mint a szivacs. Viszonylag gyorsan magamba szippantottam mindent. Nekünk romáknak a génjeinkben van a muzsikálás. Minimum kétszáz éves zenei hagyományunk van. Édesanyám és édesapám felől is szinte mindenki kiváló muzsikus vagy koncertmester volt, akik bejárták a nagyvilágot, de mindig visszavágytak a mi kis városunkba, ugyanúgy mint én. Egy-egy külföldi fellépés után amikor hazaérkeztem, és megláttam a gyönyörűséges Városházát, mindig hevesebben dobogott a szívem. Folyton visszavágytam Szabadkára, sosem fordult meg a fejemben, hogy elhagyjam Vajdaságot.

Hogyan alakult a kezdeti pályafutása?

– A Szabadkai Zeneiskolában fejeztem be a tanulmányaimat. Az első prímás versenyem 1984-ben volt Zentán, ahol megszereztem az első díjat. Ezután Horvátországban és Németországban is dolgoztam. Megannyi emlék, melyekről napokig lehetne beszélni. A mai cigányzene gyökerei egészen az 1600-as évekig nyúlnak vissza, és az 1900-as években élte fénykorát. Egykoron a cigányzene és a cigánybálok igen jellemzőek voltak vidékünkre. Szabadkán a cigányzenét játszó zenészeknek csaknem 18–20 aktív kávéház állt a rendelkezésükre. Manapság mi magyar ajkú romák, zenészek úgy érezzük, hogy kihalófélben van a magyar zene. Nincs egy élő magyar kávéház sem, ahol megszólalna a magyar nóta. Már a színpadokon sem jelenünk meg olyan sokszor, el vagyunk felejtve. Ezért a jelenkor meghatározó személyeinek lépniük kell, hogy a magyar kultúra egy fontos része, a cigányzene ne tűnjön el. Jó lenne, ha odafigyelnének a magyar nóta világára, a cigányzenére, mert merem állítani, hogy ez szerves része a magyar kultúrának.

Ki tudna emelni néhány meghatározó élményt az eddigi ötvenéves pályafutása alatt?

– 12 éves voltam, amikor Josip Broz Titónak, az egykori jugoszláv elnöknek játszottunk. Nagyon nagy élmény volt. Aztán 1985-ben a baden-badeni kaszinóban zenéltünk. Egyszer csak megjelent előttem egy felszolgáló, aki arra kért, hogy menjek oda egy asztalhoz muzsikálni. Az asztalnál egy szemüveges, kalapot viselő hölgy ült egyedül, aki arra kért, hogy olasz zenét játsszak. Akkor már tudtam mindenfajta repertoárt. A mai napig imádom az olasz canzona stílust, illetve a szép filmzenéket. Miután elkezdtem muzsikálni, az asszony velem együtt énekelt, miközben néha-néha kicsordultak a szeméből a könnyek. Mikor levetette a szemüvegét, és elkezdett mosolyogni, akkor láttam meg, hogy Sophia Loren, a híres olasz színésznő ül előttem. Teljesen le voltam döbbenve, de végtelenül örültem. Ez egy igen meghatározó élmény volt az életemben.1992-ben bejutottam a 100 Tagú Cigányzenekarba, mely óriási megtiszteltetés volt számomra. Egy 12 tagú zenekarral Göncz Árpádnak, az egykori magyar köztársasági elnöknek is muzsikáltunk. 2000 májusában részt vettem egy Kárpát-medencei prímás versenyen Romániában, ahova 8 országból érkeztek versenyzők. Onnan első díjjal jöttem haza. Mondanom sem kell, mekkora elismerés volt.

Egy újvidéki barátommal pedig egyszer meghívtak minket a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválra, ami egy igazán nagy dolognak számított. A városba megérkezve megláttam egy félig leszakadt plakátot. Abban a pillanatban kirázott a hideg. A plakáton Luciano Pavarotti fényképe volt, aki két és fél hónappal azelőtt énekelt azon a színpadon, amelyen mi is felléptünk. Ezek az emlékek mind-mind örökre a szívemben maradnak.

Önnek tanítványai is voltak. Szeretett tanítani?

– A kilencvenes években megalapítottam egy zenekart az unokaöcséimmel. Voltak ott magyar és cigány gyerekek is. Velük rengeteg helyre elutaztunk fellépni. Azóta felnőttek, és ma már kiváló virtuóz zenészek lettek belőlük. Sokat tanítottam és nagyon imádtam a tanítást. Felneveltem két, három generációt is. A fiam hároméves volt, mikor elkezdett zenélni a pici hegedűjén. Nagyon sokat foglalkoztam vele, de a kislányomtól sem áll távol a zenélés. Ő is hegedűszakon végzett.

Mivel tölti mostanában a mindennapjait?

– Én sajnos ma már nem bírok hegedülni, mert balesetem volt. Két évvel ezelőtt azonban vettem egy zongorát, és azóta azon játszom. Amellett pedig még tizenkét hangszeren. Egyebek mellett gitáron, cimbalmon, bőgőn, brácsán és billentyűs hangszereken is. Negyven évvel ezelőtt vált a hobbimmá a vonós hangszerek készítése és restaurálása. Már gyerekkoromban faragtam. Ez nekem nagy kihívást jelentett. Manapság pedig ezzel keresem a kenyeremet. Mostanában Kurina hegedűket is csinálok, sőt elkészítettem már két csellót is.

Ifj. Kurina Verebes Gusztáv is mesélt nekünk a gyermekkoráról, és a jelenlegi pályafutásáról.

Hogyan vált az élete részévé a zene?

– Mondják, hogy a gyerek a család tükre. Háromévesen kezdtem el hegedülni. Édesapám látta a tehetséget bennem, és rengeteget foglalkozott velem. Ő mindvégig nagyon aktív volt. Színházban dolgozott, mint koncertmester. 1995-be megnyitotta a Népkört, így volt alkalmam minden eseményre elmenni vele. Mindig apu „árnyékában” voltam. Sokat köszönhetek neki, hogy ilyen zenészt faragott belőlem. Nálunk a zenélés már 100 évre visszamenőleg tradíció. Négyévesen már, négyezer ember előtt a Hull a pelyhes fehér hó című gyermekdalt játszottam a szabadkai Sportcsarnokban. A Szabadkai Zeneiskolába jártam én is, ahol nagyon szép eredményeket értem el. Számos versenyre eljutottam, ahonnan általában mindig szép eredményekkel tértem haza. A klasszikus zene mellett más műfajok is érdekeltek, hiszen édesapám sem csak egyfajta műfajt játszott. A középiskola után 2003-ban elköltöztünk Újvidékre, és ott éltünk tíz évet. Ott beiratkoztam az újvidéki Zeneakadémiára. Az egyetem után pedig visszaköltöztünk Szabadkára. Apu negyven éve hangszereket is készít, erre megtanított engem is. 2012 óta én is ezzel foglalkozom. Rengeteg munkánk van, ennek természetesen nagyon örülünk.

Hogyan alakul a jelenlegi karrierje? Mivel foglalkozik mostanában?

– Az idén felléptem szólistaként a 35 éves 100 Tagú Cigányzenekar jubileumi koncertjén a budapesti Margitszigeten, ami óriási megtiszteltetés volt számomra. Ugyanúgy ebben az évben Szabadkán is volt egy szép fellépésünk a téren a 100 Tagú Cigányzenekarral. Jelenleg három iskolában tanítok zenekultúrát, valamint hamarosan a mesterképzést is elvégzem az újvidéki Zeneakadémián, ahol másfél évig egy híres japán tanárnőtől tanulhattam. Múlt évben a Hálaadás nevű koncerten is felléphettem szólistaként. Ez a hangverseny a VM4K évadzáró rendezvénye volt, melyen orosz melódiák, francia filmzenei betétek és klasszikus zenei művek is elhangzottak. Nemrégiben pedig édesapám ötvenéves jubileumi koncertjén is megmutatkozhattam. Ezenkívül számos helyen, nemcsak itthon, hanem külföldön is felléphettünk. Amikor beteg voltam, édesapám írt nekem egy zeneszámot, amelyet először Budapesten, utána Újvidéken adtunk elő. A címe a Fájó dajka dala. Legalább tíz saját, az utóbbi években írt szerzeménye is van neki. Ezeket több koncerten is előadtuk. Muzsikáltunk már együtt Lajkó Félix hegedűművésszel, Lakatos Róbert brácsaművésszel és Bangó Margit előadóművésszel is. Prímásnak lenni végtelenül megtisztelő, de nagy felelősség és feladat is.

A gyermekeit is érdekli a zene?

– Az idősebb fiamnak már most van affinitása a zenéléshez, hiszen már az édesanyja hasában is hallotta a hegedülésünket. A feleségem is zenész családból származik, nagyon szépen énekel, és jó a hallása is. Úgy gondolom, mind a két kisfiunk megörökölte tőlünk a zenei adottságot. Remélem, hogy tovább viszik majd ezt a tradíciót, amit mi elkezdtünk apuval.

Hogyan ünneplik a karácsonyt, illetve szoktak-e karácsonyi fellépéseik lenni?

– Az idén és tavaly is volt egy karácsonyi nótaestünk. Komolyan vesszük ezeket a koncerteket, hiszen nagyon fontos számunkra ez az ünnep. Mindig tudatosan készülünk rá, és természetesen együtt töltjük a karácsonyt az egész családdal.