2024. április 24., szerda

A zsebkendő szelleme

A postaláda tartalmából

Az apró írások örömet jelentenek. Önfeledt elmélyülést abban a folyamatban, amelynek eredményeképpen megszületik egy apró írás. Jóleső érzés – nem is gondoltam erre, pontosabban fel sem merült bennem, hogy ez valóban jóleső érzés nekem. Inkább a küzdelem, hogy pontosan és időben kell leadni az apró írást, mert a szöveg hossza nem befolyásolja a feladatot magát. Vagyis a feladat az feladat, nem pedig szórakozás.

Több érdekes és izgalmas levelet kaptam az elmúlt napokban. Egyik levélnek az volt a témája, amit ezen apró írás címéül választottam. A levél egyebek mellett reflektál a karácsonyi apró írásomra, felidézve a szerző gyerekkorát, amelyben még voltak óriási férfizsebkendők. És a levél szerzője erre azért emlékszik, mert vasalás előtt lekapott egyet-egyet, a fejére tette – gyermeki buksijára –, és úgy járt körbe: ő volt a zsebkendő szelleme. Amikor elolvastam ennek az egyébként más témában íródott levélnek ezt a részét, amolyan kitérőjét, akkor éreztem meg, hogy ezek az apró írások jóleső érzést jelentenek nekem. Ezúton is köszönöm ezt a felfedezésem a levélírónak.

A munkanap elvitte az érzést, sodorta tovább a lélek folyójában, itt-ott talán beakadt egy-egy lélek(fa)ágba, ám az ünnepek, feladatok, sütemények sütése, a gubatészta sodrása, aztán a malacbőr ropogósságának ellenőrzése nem adtak időt arra, hogy foglalkozzam az érzéssel, hogy megfejtsem, miért nevettem fel olyan önfeledten, amikor elolvastam, hogy valaki gyermekként fején egy férfizsebkendővel szellemnek képzeli magát, ezt játssza. Az önfeledt azonosulásnak, a fantázia, a kreativitás fejlesztésének megállapítása nem az én munkám, sem pedagógus, sem pszichológus, sem költő nem vagyok. Azt meg minden józan, paraszti ésszel gondolkodó ember tudja, hogy a  gyermekjáték esetében a kevesebb a több. Elég egy zsebkendő, hogy életre keljen a gyermekben a szellem. Erről aztán akarva-akaratlan feltolultak bennem a saját, hasonló emlékeim, a semmiből valami játék gyönyörűsége. A rongylabdakészítés tudománya, a drótbaba készítésének fortélyai, aminek zöld fonalból készült a fűszoknyája, de ezek már egészen bonyolult játékok voltak ahhoz képest, amikor valaki egyetlen férfizsebkendőnek köszönhetően szellemmé tud változni. Talán a rózsaszín műanyag szandálba a sarkunk alá dugott kavicsokhoz tudnám hasonlítani, amiknek köszönhetően famfatálok lettünk, nem a nyári szünetben a végtelen hosszúságú kisradanováci utca forró, poros járdáján illegő-billegő kislányok voltunk, hanem nagyvárosokban hódító eszményi nők.

Most, hogy véget ért a karácsonyi ünnepkör, ugyanakkor megkezdődik a másik karácsony és újév ünneplésének időszaka, ami kevesebb sütés-főzéssel és több szabadidővel jár, viszont az apró írás leadásának feladata független az ünnepektől, eszembe jutott ez az érzés, az apró írás írásakor érzett önfeledtség. Örömírás. Bizonyos, hogy létezik ilyen, ugyanúgy, ahogyan örömzenélés is van. Az összeszedett, összeadódott tudás, tapasztalat ösztönös felszínre törése, a szakmai fortélyok tudatos alkalmazása nélkül.

Az apró írások örömírások, legalábbis én így élem meg ezeket. Amióta pedig ez tudatosodott bennem, még inkább vigyázok arra, hogy azok is maradjanak… éppen itt tartottam, amikor egy újabb levél landolt a postaládámban, ami azonban egyáltalán nem az apró írások jelentette olvasói élménnyel foglalkozott, nem is oktatott ki engem más témában, nem is felkérés volt a Szép Amáliák bemutatására, nem is gunyoros odaszólás ki-tudja-miért, hanem egy komoly kérdés: milyenek a kutyafejű tatárok?

Elgondolkodtató kérdés. Milyennek képzelhette őket a költő 1844-ben? És milyennek képzeljük őket mi, mai olvasók? Egyáltalán: elképzelhetjük őket kutyafejűként? Megannyi kínzó kérdés fakadhatna ebből, ha a mi jó költőnk nem írta volna meg tökéletesen, hogy a kutyafejű tatárok rendes emberek, akik ismerik a barátságosságot, ugyanúgy, ahogyan a magyarok, akik meg jámbor lelkűek. Vajon ez is sértő? A jámbor lélek olyasvalami, ami a nevetségességig egyszerű? Ha így van, akkor jól van így, mert ez mentette meg a magyar sereget, a magyar nép jámbor lelke, amely szeretettel és megbecsüléssel fogadta a szerecsen királyt, amikor az egyszer átutazott az országon – cserébe ezért megkérte a kutyafejű tatárok fejedelmét, engedné át a magyarok seregét. S úgy is lett.

Barátok és szövetségesek csak ott vannak, ahol a jóindulat terem. A kérdésre tehát, ami a levélben megfogalmazódott, ez volt a válaszom, hogy a jó Petőfi Sándor pontosan megírta. A kutyafejűség pedig nem a tatárok sajátja – de ez már valóban meghaladja egy apró írás terjedelmi kereteit.