Határtalanul

Nagyon szeretünk együtt utazni. Rendszeresen rójuk közösen a kilométereket, és eddig még egy kiruccanásunk sem fárasztott bennünket: mindig izgalommal tekintettünk a ránk váró kalandokra. Így indultunk a németországi látogatásunkra is. Pontosan tudtuk, hogy csaknem 1300 kilométert kell majd lerónunk ahhoz, hogy a komáinkhoz érjünk. Mégsem aggódtunk: a ránk váró élmények izgalmával vágtunk neki az eddigi leghosszabb utazásunknak. A szerb–magyar határt követően már semmilyen feltartóztatásra nem számítottunk, és a határtalanság érzésével folytattuk kalandjainkat.

A térképen berajzolt, ám a valóságban csak nyomokban fellelhető magyar–osztrák átlépőn túl azonban rá kellett jönnöm, hogy mégis vannak határaim. Nagyon szeretek ugyanis vezetni, és korábban úgy véltem, hogy végtelenségig képes vagyok uralni a kormánykereket. Hatszáz kilométert követően azonban kiderült, hogy egyre sűrűbben hagy ki a figyelmem. Át is adtam hát a sofőrülést a férjemnek, aki viszont az éjjeli vezetéstől viszolyog. Ennek ellenére hősiesen rótta sötétben is a kilométereket. Közben a lányommal azt taglaltuk, hogy mik azok a piros villogó fények az égen, amelyek miatt egy sci-fi-film szereplőiként érezzük magunkat (a nappali visszaúton kiderült: a szélerőművek és a gyárkémények jelzései adták a földönkívüli száguldás élményét). Az útjavítások tovább fokozták a jövőképes élményt: az útszűkületeket ugyanis annyi fénnyel jelezték, amennyit nálunk még karácsonykor sem szokás bekapcsolni. A fiam két szundikálás között meg is állapította: Németországban több a fény éjjel, mint nappal. Az utolsó 200 kilométeren azonban már senkinek sem volt kedve viccelődni. A „mikor érünk már oda?” kérdés pedig csak azért nem hangzott el, mert odahaza megegyeztünk: ez lesz az elkövetkező napok tiltott mondata. Helyette mind a négyen a navigációt bámultuk, amelyen csigalassúsággal fogytak a kilométerek…

Az út tehát elég hosszú volt ahhoz, hogy visszaemlékezzünk arra a 16 évvel ezelőtti napra is, amelyen a férjem a keresztvíz alá tartotta Karolina fejét. Csodálatos pecsétje volt ez annak a barátságnak, amely tinédzser korunk óta összekötött bennünket komáinkkal. Csaknem három évtizede ugyanis annak, hogy a társaságunk összekovácsolódott. Az ifjúkori átmulatott éjszakákat és a véget nem érő közös beszélgetéseket később násznagysággal erősítettük meg, pár év múlva pedig egymást választottuk a gyerekeink keresztszülőjének. Így köteleztük el magunkat Karolina felé azokban az években, amikor még nem is sejtettük, hogy az élet mily messze taszítja el a két családot egymástól.

Viszonyunkat rosszul érintette ugyanis, amikor Tibi és Sari úgy döntöttek, hogy Németországban folytatják életüket. A távolság megtette a hatását: ritkultak a hívások, a hazalátogatásaikkor pedig inkább a hiányuk fájlalásával foglalkoztunk, mint a találkozás örömével. Velünk, felnőttekkel ellentétben azonban a kereszttestvérek egészen másként kezelték a kényszerhelyzetet: Karolina és Emőke a kezdetektől kihasználták a közösségi felületek előnyeit, folyamatosan tartották a kapcsolatot, rendszeresen hallották és látták is egymást a virtuális térben. Emellett keresztlányunk minden augusztusi látogatásán hozzánk költözött, és a legtöbb időt Emőkével töltötte. Mára olyan viszony alakult ki a két lány között, amelyre mindannyian csodálattal tekintünk.

Részünkről tehát semmi kétség nem volt afelől, hogy eleget teszünk-e Karolina felkérésének, mi szerint bérmaszülőként is bennünket választana. Sőt, elég volt egymásra néznünk a párommal ahhoz is, hogy megjegyezzük: a családban immár hárman is vagyunk, akik vállalni tudjuk a megtiszteltetést. Közben ugyanis Emőkét már nagykorúként kezeli az egyház – mondtuk mosolyogva. Utalva arra, hogy részünkről nem elvárás az, hogy a keresztapa teljesítse a feladatot. Karolina arca előbb felragyogott, de az irántunk érzett tiszteletből mégis kitérő választ adott. Pár nap után azonban félénken megkérdezte: biztos nem baj, ha ő Emőkét választaná legszívesebben?

Dehogy volt baj! Ettől nagyobb boldogság bennünket sem érhetett volna. És ezért csordultak ki az örömkönnyek abban a pillanatban is, amikor az érkezésünket követő vasárnap a két lány az oltárhoz vonult. Komáinkkal hálával néztük az évek csodáját: tizenhat esztendeje mi, szülők választottuk egymást gyerekeink kísérőjeként. Aznap viszont már ők választották egymást, egymásnak. A szertartást követő ölelésükből pedig mindannyiunk számára világossá vált: őket nem választhatják el a kilométerek, az egymás iránti elkötelezettségük határtalan.

Rájuk nézve már számunkra sem tűnt olyan soknak az 1300 kilométer, mint korábban: elfeledtették velünk a távolság okozta fájdalmakat, sérelmeket. És újra olyan volt minden, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Hajnalokig beszélgettünk, boldogan sétáltunk a karácsonyi vásáron, önfeledten kóstolgattuk a forralt borokat és a német söröket, és elégedetten hasonlítottuk össze a balkáni és a német konyha ízeit is.

A kilométerek ugyan nem fogytak gyorsabban hazafelé sem, de egy kis kitérővel elviselhetőbbé váltak. Ahogyan az a hiányérzet is, amelyet a két lány példájából tanulva immár elfogadunk és pozitívan kezelünk. És akármennyire is közhelynek tűnik: a mély barátságok valóban határtalanok. Maradjanak is azok!