2022. december 5., hétfő

A fekete párduc

Kosztolányi Dezsőné hasonlította párduchoz Böhm Arankát, Karinthy Frigyes feleségét. A fekete hajú asszonyról azt írta, fekete és fényes, fényes és fekete, arab telivérhez és éles arab késhez hasonlította – nem igazán kedvességből tette ezt. Azt is írta, hogy féltékeny volt a férje sikereire. Mondhatjuk erre, bagoly mondja verébnek. De ugyan ki tudná bebizonyítani, miként is volt, miként is történtek a dolgok, fonódtak a szerelmi, emberi szálak? Vajon Harmos Ilonának vigaszdíj volt Kosztolányi? A tehetségesebb helyett? És tehetségesebb volt Karinthy Frigyes? Annyiféle mondat került már leírásra, és mindig izgatottan lapozzuk, olvassuk azokat az írásokat, amik róluk szólnak, egykori írókról és asszonyaikról vagy fordítva. Egykori asszonyokról és azokról az írókról, akik körülöttük forogtak, értük küzdöttek. Megannyi pletyka, kevés jóindulat. Ki látta és hol látta az ő boldogságukat? Ki hallott arról, hogy kedvük lelték abban, hogy hajba kaptak? És vajon ki jegyezte le a félresöpört, mert kevésnek ítélt férfiakat, nőket? Pedig talán ők is érdekesek lehetnek. Talán éppen ők gyártották a leggonoszabb pletykákat, terjesztették a hazugságokat és nagyították fel a féligazságokat.

Vajon miért tették ezt? Mert unalmas volt az életük. Mert ők valóban kevesek voltak. Nem tudták megtartani a fekete párducot, a kényes színésznőt, a humoros írót, a kedélybeteg költőt. Boldogság? Vajon megtartani egy nagyszerű és kivételes ember/asszony szerelmét boldogságot jelent? Bizonyára akadnak boldog pillanatok, amikre az irigyek, akiknek legfeljebb a mocskolás, a leskelődés, a kicsinyes megjegyzések özöne marad – ebben alakíthatnak nagyot: irigyek.

Shutterstock
Shutterstock

De mire is? Mire irigyek? Azt hiszem, nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy be nem teljesült vágyaikra, amik túlnőttek rajtuk. Meghaladták a lehetőségeiket. Ha nem így lett volna, bizonnyal megszereznek, megtartanak valakit azok közül, akiken a nyelvüket köszörülték. Nem marad nekik egyéb, mint a sivár irigység. Az lopakodik bennük, tölti ki a lelküket, meghatározza az éveiket. És sejtik, hogy azok, akikre irigyek, kiteljesedett életet élnek. Minden pillanatukban többet és jobbat élnek meg, mert van bennük valami plusz. Erő, delejesség? Energia? Bátorság? Csáberő? Humor? Nem lehet ezt feltérképezni és nem lehet szétszálazni. Mert minden egyben és egyszerre dönt arról, ki lesz a fekete párduc, és kik lesznek azok, akik keresik, kutatják, látni vélik, beszélnek róla.

Most, hogy felénk, Apatin környékén barangol a fekete párduc, jutott eszembe a csodálatos Böhm Aranka, a vad és erélyes asszony, akiről sokáig talán Déry Tibor leírását tartottam a legtöbbre, de az is lehet, nem is szerepel az Ítélet nincsben, csak bennem maradt meg így. Viharos lényének egyik árnyéka.

A fény, az erő, a ragyogás Böhm Aranka és Karinthy Frigyes szerelmében létezett: a párduc feketesége, nyersesége, vad ereje. Ők ketten tudhatták, mi suhan az erdők rejtekén, mi villan a fényképezőgépek előtt, mi az, amit senki nem talál, csak azok a kevesek, akiket a sors abban a kivételes kegyben részesít, hogy megadja nekik a másikban a mindenséget. A többieknek marad a kóborló fekete párduc.

Nyitókép: Shutterstock