Vissza a gyermekkorba

Amikor végre megérkezik a hó, egyetemistáink körében mintha valaki megnyomna egy láthatatlan „gyerekkor” gombot. A mindennapi rohanás lelassul, a járdák csúszóssá válnak, a józan, felnőtt döntések pedig hirtelen háttérbe szorulnak – hiszen ki tudna ellenállni a friss hórétegnek? Előkerülnek a szánkók (vagy éppen, ami annak is használható), a búcsúzásból hógolyócsata lesz, a hóemberépítés pedig komoly közösségi vitákat generáló projekt, amely sokszor egyetlen, enyhébb éjszaka után a múlté lesz.

Körkérdésünkben vajdasági fiatalokat kérdeztünk arról, milyen örömökben volt részük az elmúlt napokban? A válaszokból egyértelműen kiderül: ha leesik a hó, nemcsak a táj változik meg, hanem egy kicsit mi magunk is.

Molnár Csikós Krisztián, Gunaras: – Bár nem kellene, hogy az ekkora hó meglepetésként érjen minket, úgy érzem, mégis elszoktunk tőle az elmúlt években. Viszont a havazás, a jeges utak, járdák, az, hogy nem olyan egyszerű közlekedni a mindennapokban, rávett minket arra, hogy lelassuljunk az életben, és élvezzük a jelent. Visszatértek a gyermekkori tevékenységek: hóemberépítés, szánkózás. Újvidéken, az Európa Kollégiumban se volt ez másképp, ki-ki a maga módján élte meg a havazás örömeit. Közösen két alkalommal is építettünk hóembert, első próbálkozásunk ugyan nem volt hosszú életű: másnap reggelre összedőlt, mi mégis újra nekiveselkedtünk másnap este. A hóemberépítésnek a legfontosabb célja nem a végeredmény, hanem az, hogy összekovácsolja a közösséget, azokat, akik építenek, mivel egyetértés szükséges ahhoz, hogy elkezdődjön a munka, illetve hogy egy adott elképzelés valósággá váljon. Mondhatom: a mai napig büszkék vagyunk arra, hogy a sportpályán áll a második nekifutásból megszületett hóemberünk. És ha a hó el is olvad, ha fagyos barátunk megszűnik létezni, mi mégis egy szép emlékként emlegethetjük a jövőben.

Barna-Sára Dávid, Tiszakálmánfalva: – Minden évben nagyon várom a havat, és az idén nem kellett csalódnom. Ugyanaz az öröm töltött el, mint kisiskolás koromban. Egy baráti összejövetel végén, az egymástól való búcsúzás egy spontán hógolyócsatává vált. Annyira élvezetes volt, hogy megbeszéltünk egy következő alkalmat is. Újvidéken, a Telepen, a töltésen volt a találkozó. Rengetegen szánkóztak, mi is ezt tettük. Többen voltunk mi, mint amennyi szánkó a rendelkezésünkre állt, de ez nem okozott gondot, hiszen találtunk egy nagy, műanyag kádat, amelyet valaki kidobott. Hárman elfértünk rajta, és még gyorsabban is csúszott, mint egy sima szánkó. Ugyebár ami az egyik embernek lom, a másiknak kincs.

Tumbász Leonárd, Bácskertes (Kupuszina): – Nálunk a faluban az a szokás, hogy azoknak a lányoknak, akiknek udvarlójuk van, éjjel, mi fiúk havat hordunk a kapujuk elé, de annyit és olyan magasan, hogy azon a kapun senki se be, se ki ne tudjon közlekedni. Másnap az udvarlónak kell elhordani a rengeteg havat. A csavar benne az, hogy amennyiben a gazda rajtakap minket, akkor nekünk kell megtisztítani ott helyben a bejáratot. Ezután persze szokás megvendégelni az ifjakat. Mostanra persze ez a szokás inkább tréfa mintsem hagyományápolás. Viszont Kupuszinán a téli időjárás adta örömök ennyiben nem merülnek ki. A falu mellett húzodik a Dunának egy holtága, ahol nemcsak csárdák és kocsmák vannak, de télen egy egész korcsolyapálya is. Ide, amikor csak tehetjük, kimegyünk. Az idén még horgásztam is a jégen. A legérdekesebb talán mégis az, hogy egyik éjszaka egy kis iszogatás után a fiúkkal eldöntöttük, hogy kimegyünk, és hóembereket lopunk az utcáról. Lett is egy pár, a gyerekek másnap meg csak nézték, hova lett a hóemberük.