Mivel az elmúlt napokban éppen száz éve volt annak, hogy meghalt Gárdonyi Géza, beleolvastam a könyveibe, csipegettem innen is, onnan is. Meg elolvastam a rá emlékező írásokat is. Jó érzéssel töltött el, úgy értem, ahogyan a vidékiek összebújnak, mert mintha megfújná őket a szél, nem értik amúgy sem a nagyvárost. És ilyen zagyvaságok. Ha jól emlékszem, Gárdonyi Géza kapcsán ilyesmik merültek fel. Vagy nem is említették volna? Arra határozottan emlékszem, hogy Nagy Barna Zsuzsa kedvenc könyve a Göre Gábor volt, el is hozta magával, és magyarórán felolvasott belőle. Mindenki dőlt a röhögéstől. Nekem nem tetszett, el is döntöttem, hogy Gárdonyit nem fogok olvasni, az Egri csillagok ebbe nem számítódik, mert azt már elolvastam, a filmből való jelenetek fotói voltak a könyvben, azokat legalább annyit nézegettem, mint amilyen örömmel olvastam a könyvet. Meg A láthatatlan ember sem számít bele, mert azt le sem tudtam tenni. Párhuzamosan olvastam Lipták Gábor Amiről a kövek beszélnek című könyvével, el is döntöttem, hogy csakis ilyesmivel érdemes foglalkozni, ami elmúlt, de mégis megmaradt. Ez most homályos megfogalmazásnak tűnik, de akkoriban, tizenegy éves koromban ez meglehetősen világos és egyértelmű gondolatnak tűnt. Néha úgy érzem, azóta sem változott bennem semmi. Talán így is van. Talán mindvégig megmaradunk gyermekkori olvasmányélményeink bűvkörében.
Ott tartottam tehát, hogy ezt a Gárdonyit, aki kitalálta ezt a Göre Gábort, akin az egész osztály fuldokolva röhög, nem fogom sohasem olvasni, mert borzalmas – kivéve az Egri csillagok meg A láthatatlan ember. Aztán karácsonyra a hat-hét könyv között két Gárdonyi-kötetet is kaptam, a Hosszúhajú veszedelem és az Ida regénye címűt. Fintorogtam is, hogy el van rontva a téli szünetem... Ez a Göre Gábor kitalálója. Már előre szenvedtem.
Amikor elmegyek a Városi Bérpalota előtt – az egykori Ravel cukrászda és a hatalmas kockává nőtt népszínház közti kis utcában –, mindig felnézek, a műteremlakás ablakát keresem, az északra néző üvegfalat. És az jut eszembe, hogy a képzőművészeti iskolákról való tudásom Balogh Csaba által alapozódott meg. Mindig ez jut eszembe. Ahogyan mindig eszembe jut, akárhányszor hegyes orrú lányt látok, hogy mit mesélt az egyik agglegény. Csak annyit mondok, ha egyszer megházasodol, hegyes orrú lányt el ne végy! – emlékszem, az osztályban mennyit nézegettük egymás orrát, lapogattuk, méregettük. És úgy láttuk, egyikünknek sincsen hegyes orra.
Közben folyamatosak voltak a Göre Gábor-történetek, az osztály kikövetelte, a tanár engedett, Zsuzsa meg boldogan hozta magával a kötetet, hogy aztán hatalmas röhögések közepette szórakoztassa a népet.
Nem tudom, hogy mindez azt jelenti-e, hogy nekem kedves íróm lett volna Gárdonyi Géza. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy tanultam volna tőle valamit. Csak úgy belém épült, vagy mi történt. Szavai a mondataimban, eszmélődésem időszakából ragadtak belém. Amikor még nem voltam nagypofájú olvasó, tehát az indiános könyvek, Rejtők, Vernék, a tarzanos könyvek és a lengyel ifjúsági regények, Mark Twain, valamint a csodálatos és utolérhetetlen Jean Webster előtt.
Senkim sem nekem ez a Gárdonyi, ahogyan a magyarok többségének is senkije sem. Csak éppen annyira fontos, mint az, hogy ha sötétben bandukolunk, akkor ragyogjon az égen legalább egy csillag, hogy ne bukjunk fel a sötétben. Amikor megérkezünk célunkhoz, nem gondolunk a csillagra, amikor felkel a nap, elfeledkezünk a sötétség okozta félelemről.
