2024. április 26., péntek
A REFORMÁCIÓ EMLÉKÉRE, II. RÉSZ

Női szerepek az új idők hajnalán

Luthernek és feleségének, Bóra Katalinnak a házassága az egymásnak biztosított szabadság és az egymás iránti tisztelet példája volt, a wittenbergi reformátor végrendelete pedig, amelyben a javai feletti rendelkezés jogát a nejére hagyta, igen szokatlan volt akkoriban. Kálvin házassága alapvetően más volt, mint Lutheré, mert a beteges Kálvin elsősorban ápolónőt keresett maga mellé, ám a kapcsolatuk végül mégis két ember szövetségévé vált, és feleségének halála után úgy emlékezett a reformátor, hogy Idelette de Bure a legtökéletesebb társa volt.

Az I. részben Bóra Katalin erős személyiségéről olvashattunk, akiről a mai emancipált nők is példát vehetnének, akárcsak Kálvin odaadó és hűséges nejéről. Neki viszont egyik házasságában sem jutott annyi öröm és vidámság. De sohasem panaszkodott, sztoikusan viselte sorsát.

Idelette de Bure – Stordeur első férje Hollandiából menekült anabaptista 1* lelkész volt. Miután meghalt pestisben, ő magára maradt két gyermekével. Sok fájdalmon és megtöretésen át az özvegy a menekültektől hemzsegő német nagyvárosban, Strasbourgban találkozott a másik üldözöttel, a nála két évvel fiatalabb, francia származású Kálvinnal. Kálvin a helyi reformáció feje, Martin Bucer meghívására vállalta el a városban a francia menekültek gyülekezetének gondozását.

A szeretetteljes otthon, ami mindig hiányzott

Kálvin háromévesen veszítette el édesanyját, nevelőanyjától kevés szeretetet kapott. Nem sok tapasztalata volt a szeretetteljes családi fészekről. Bár franciaországi nevelésben részesült, róla nem a hős udvarló, a sármos úr képe jön elénk. Kálvint komor, elmélyült, könyvekbe temetkezett tudósként, a betegségei ellenére is óriási munkabírású emberként jellemzik. Harmincegy éves korában még egyedülálló volt. És bár Luthertől eltérően őt nem kötötte a celibátus fogadalma, mégsem lépett, nem óhajtott udvarolni. Egyik levelében meg is jegyezte: ő nem azon beteges lelkű szeretők közül való, akik állandóan ölelgetik azok vállát, akit szeretnek, s ezt már az első látásra meg is teszik.

Strasbourgban lelkiismeretesen végezte a reá bízott feladatot. Szépen folyt az egyházi munka, de pénzügyei egyre rosszabbak lettek 2*, emberi kapcsolataiban is gondjai akadtak, ami további egészségromláshoz vezetett. Meggyűlt a baja a nagyszájú házvezetőnőjével is, ami további fejfájásokat és gyomorpanaszokat okozott neki. Bucer, aki nem sokszor beszélt óhajtó módban, megszokta a parancsolgatást, ekkor elhatározta, kimondja: „Feleségre lenne szükséged.” Három évtizedes egyedülállóság után és lelkésztársa szeretetteljes otthonát látva ez magának Kálvinnak is észszerű megoldásnak tűnt. Titkon azt is remélte, Bucer felesége majd azt is megmondja, mit kell tennie a kellemetlen házvezetőnővel. Beleegyezett, hogy keressenek neki egy megfelelő feleséget. A házasságkötésig ez esetben is regényszerű és igen kalandos az út.

Feleségkeresés magas igénnyel

Az atyafik létrehozták a feleségkereső csapatot. Persze Kálvin a tudtukra adta: „Emlékezzetek rá, mit mondtam arról a személyről, aki társam lehet egy életre… Az egyetlen szépség egy nőben, ami megnyeri a lelkemet, az a kedvesség, a tisztaság, a választékosság, a takarékosság, az alázat – s legyen olyan, aki törődik egészségi állapotommal is”.

Kálvinnak jó oka volt egészsége gondozását remélni leendő feleségétől. Naponta csak egyszer étkezett, gyakran szenvedett gyomorrontás, fejfájás, epekő, aranyér, köszvény, láz és krónikus asztma miatt.

Kemény munka várt a „feleségkereső bizottságra”. Az első jelöltet másfél év elmúltával hozták Kálvin elé. A kiszemelt leány testvére a reformátor lelkes hallgatója volt, sőt, a házasságközvetítő bizottságnak is tagja volt. A hölgy pedig gazdag volt, ami nagy segítséget jelentett volna a házasságban, hiszen Kálvin tanítani akart, a hallgatók elszállásolására pénz is kellett. A bizottság tökéletesnek találta – Kálvin nem. Hiányolta, hogy a hölgy nem beszél franciául, a másik problémát éppen a pénze jelentette. Ezt Farelnek, lelkésztársának vallotta be: „Attól tartok nejemként elégedetlen lenne alacsony helyzetével az életben egy szegény lelkész mellett.”

Farel válaszként a saját gyülekezetéből ajánlott figyelmébe egy hölgyet. Ő jól beszélt franciául, hívő református volt, aki soha nem volt házas. Ám ötvenes éveinek a közepén járt, mintegy 15 évvel volt korosabb Kálvinnál. Így hát Farel ajánlatát még csak válaszra sem méltatta.

A harmadik hölgyjelölt jónak tűnt. Egy másik városban élt, de jó volt a híre. „Nagyon ajánlották azok, akik a hölgyet jól ismerik” – nyilatkozta az egyik feleségkereső bizottsági tag. Nincs pénze, de nagyra becsüli Kálvint! Szinte valamennyi elvárásnak megfelelt, de az eljegyzés előtt valami közbejött… ő maga nem szerette meg a hölgyet, aki viszont mély szerelembe esett Kálvin iránt. A reformátor pedig egy érzelmektől fel nem dúlt házasságot szeretett volna, ám az ilyen érzelmi töltésnél lehetetlennek ígérkezett. Kényelmetlenül érezte magát a kényszer miatt, de akkor sem ment bele: „ha az Úr ezzel együtt bolondnak is tart”. Imádkozni kezdett: „A legkomolyabban kívánom és kérlek Téged, végy ki engem ebből a nehézségből, Uram!”. A szakítás hírét kérésére testvére közölte a kedves hölggyel.

És a győztes? – „Nincs más, csak ő!”

Mindezek után Kálvin már nem volt biztos abban, Isten kit is szán neki. Visszavágyódott volna a magányba? „Mindeddig nem találtam megfelelő asszonyt feleségnek, s állandóan azon töprengek, hogy kell-e egyáltalán nekem feleség?” – írta egyik levelében. Félt vagy féltette Istennek szentelt, Őérte égő szívét az idegen lángok kettősségétől? Vagy önmaga sok egészségi problémája láttán merült fel benne a felelősségérzet, s inkább meg akarta kímélni esetleges választottját sok testi terhétől? Józanság, felelősség, félelem, vagy a szentség vonzása művelte vele ezt?

És ekkor eszébe jutott egy özvegyasszony a gyülekezetéből. Nem kellett ehhez feleségkereső bizottság, Isten lelke nyitotta fel a szemét. Néhány hónappal azelőtt a férje pestisben meghalt, s Kálvin temette el. Mélyen megérintette, hogy ez az asszony milyen odaadással ápolta, gondozta haldokló, súlyosan lázas, beteg férjét, s nagy gondot viselt eközben két kis gyermekére is, Jánosra és Juditra. Idelette de Bure majdnem Kálvinnal egykorú, intelligens asszony volt, aki nem félt kimondani a véleményét. Micsoda vezetés volt ez! Isten két üldözöttet, egy francia Jeant és egy holland Idelettet elindít egymás felé, míg végül a gyülekezetben egymásra találnak! Hosszú út vezetett egymáshoz, hogy aztán rövid kilenc év adassék nekik együtt. Házasságukat William Farel áldotta meg 1540 augusztusában. 3*

A nászútról is a levelezésekből, a gyülekezet életéről szóló feljegyzésekből tudunk. Sajnos igen szomorú volt. Kálvin megbetegedett. A kór elhatalmasodott a gyülekezeten is. Idelette ápolta lázas férjét, így ő maga is megfertőződött, majd egyik betegségből a másikba esett.

A sztoikus segítőtárs

Idelette csendes, szelíd természetével a legjobb hátteret biztosította a – fizikai és lelki értelemben egyaránt – lázasan alkotó Kálvinnak. A reformátor nem írt róla sokat, de amit leírt, az sokatmondó. „Szolgálatomat hittel segítette” – jegyezte le. Máskor csak ennyit: „Életem legjobb társaságát ő alkotta.” – „Hűséges segítőtársam volt lelkészi szolgálatomban is” – tette hozzá. Gyakran elkísérte férjét utazásaira, vigyázta egészségi állapotát, jóllehet az ő egészsége is meg-megtört, de puszta jelenlétével lelki támaszt jelentett urának. Kálvin életrajzírói sorra megemlítik róla: „szelíd erő jellemezte, egyéniség volt”. Erre szükség is volt, hiszen nem lehetett könnyű a reformátor feleségének lenni. Kálvin hűségesen szerette feleségét, de nagy terheteket kellett közösen hordozniuk. A nagyon szerény prédikátori jövedelem, a nagy és mozgalmas ház vezetése, ahol diákok tanyáztak, hogy a Mestert hallgassák, férje állandó túlhajszoltságából adódó testi gondjai is rászakadtak.

Idelette vezette a háztartást, gondozta a kertet, látogatta férjével a betegeket, a foglyokat a börtönben. Fogadta a hívőket, lelkésztársakat, barátokat és a szegény átutazókat; amikor Kálvint a betegsége ágyhoz szegezte, Idelette folytatta a levelezéseket. A hitben is társa tudott lenni Kálvinnak, és a szolgálatban is. Lelkészfeleségeknek ez nagy feladat. „A hátteret biztosítani a szolgálathoz, helyt állni családanyaként, és hitben is támogatni férjüket. Jó megtapasztalni, hogy férjünkkel testvérek, szolgatársak, feleségek vagyunk egy személyben, és amikor az egyik elesik, a másik felsegíti társát. Csak Istennel mehet ez” – vallotta. Ő már az új kor szerinti megvilágosult, minden iránt érdeklődő, művelt nő volt. Kevés idejük maradt pihenésre, szórakozásra, ilyenkor kellemes beszélgetést folytattak, és volt egy, „az Úrnak is tetsző és nem bűnös” társasjáték, amit szívesen játszottak, a Kulcs.

Közös élet próbatételekkel

Amikor Kálvin és neje visszatértek Genfbe 4*, 1542 júliusát írták. Idelette ebben a feszített tempójú életvitelben Kálvinnak fiúcskát szült, a keresztségben a Jacques nevet kapta, de két héttel a születése után meghalt. Ekkor barátjának, Peter Viret Lausanne-i lelkésznek ezt írta: „Feleségem koraszülést szenvedett el, nem kis veszedelemmel. Tekintsen ránk az Úr irgalmasan!”. Az utána következő öt évben még kétszer készültek az együttes szülőségre, de mindkét gyermek meghalt. 1544. május 30-án kislányuk született, aki folyamatos és magas lázban halt meg. A harmadik gyermek is koraszülött volt. Három elveszett remény… Három csecsemőtemetés… Hányszor prédikált pedig arról a genfi Szent Péter-templomban, hogy a gyermekeket az Úr félelmében kell nevelni. S ennek gyakorlása éppen őneki, őnekik nem adatott meg. Erről így írt Kálvin: „Az Úr adott nekem fiút, de csakhamar el is vette. Ez talán a kegyelem elvesztésének a jele? Nem! Hiszen fiak seregét ajándékozta nekem a keresztyén világban.”

Óhatatlanul elém jön a kép, ahogyan Luther a fiaival focizik, gyermekeivel és Katájával a természetet járja. Minő különbség!

Alig kilencévi házasság után, 1549. március 29-én meghalt Idelette. Mindössze 42 éves volt. A koraszülés, illetve a betegségek nagyon legyengítették, és a beteges prédikátor lett feleségének ápolója és lelki támasza. A sors fintora, hogy ő, aki ápolót keresett, felesége halálos ágya mellé kényszerült, aki a halálos ágyon már nem tudott beszélni, de arcának vonásai kifejezték szíve érzéseit. A legjobb útitárs halála után egy héttel ezt írta Kálvin egyik barátjának: „Nemcsak arra volt elszánt, hogy megossza velem a hátratételt és a szegénységet, hanem kész volt velem a halálba is menni. Ez után, ha nem erőnek erejével uralkodom magamon, nem tudtam volna ezt a veszteséget elviselni.” Kálvin soha nem árult el semmit életének intim részleteiről, házasságukról, többnyire akkor ragadt tollat, amikor neje betegeskedett, de mások megjegyezték: az erős szeretet, tisztelet és közösségvállalás jellemezte kapcsolatukat – mindvégig. Ígéretét, miszerint Idelette gyermekeiről gondoskodni fog, akkor is megtartotta, amikor Judit férjével szégyent hozott rá. Kálvinnak Isten ajándéka volt Idelette de Bure, akiről kis idővel halála után ezt írta: „Ennek a léleknek a nagysága erőteljesebben befolyásolja majd hátralévő életemet, mint száz előírás, amit nem teljesítettem.”

1* Újrakeresztelők. A reformáció korában Hollandiában keletkezett radikális népi irányzat, felekezet.

2* Kálvinnak elég furcsa hozzáállása volt a pénzhez. IV. Pius pápa nem véletlenül mondta: „Kálvin erőssége, hogy a pénz semmit sem jelent neki.” De hiányát megszenvedte. Egyébként tanulmányok jegyzik: megvetette az uzsorásokat, elítélte a kamatot.

3* Szerelem, vagy érdekházasság? – vitatkoznak a történészek. Ne feledjük, a XVI. században nem ritka, hogy a szerelem később, már a házasságban jelenik meg, ekkor bontakozik ki a gazdag érzelmi élet.

4* Korábban Kálvin és Farel két évet tevékenykedett Genfben. Három napot kaptak, hogy elhagyják a várost. Elmentek. Állandó fejfájásra és gyomorpanaszokra hivatkozva Kálvin akkor úgy döntött, soha többé nem avatkozik bele egyházkormányzati ügyekbe. Később akarata ellenére sem történt így.

Forrás: Emile Michel Braekman: Idelette de Bure épouse de Jean Calvin és Békefy Lajos: Az elfelejtett asszony műve nyomán Terényi-Kelemen Éva Új idők hajnalán c. előadássorozat a reformáció 500 éves évfordulója és Kálvin halálának 450 éves évfordulója alkalmából.