A múlt héten volt a lefegyverzés hete, amelyről az Egyesült Nemzetek Szervezetek kezdeményezésére 1978 óta október 24-e és 30-a között emlékeznek meg. A tagállamok ekkor fogalmazták meg a fegyverkezési verseny veszélyét, leállításának szükségességét. Felhívták a közvélemény figyelmét a mihamarabbi fegyverzetcsökkentés fontosságára.
A megemlékezés hetét a hidegháború hívta életre. A II. világháború után kialakult kétpólusú világrendben a NATO országai, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok, illetve a Szovjetunió versengtek abban, hogy ki tud több és pusztítóbb fegyvert gyártani, miközben csillagászati összegeket költöttek haderőfejlesztésre. Egy 1983. évi szovjet kiadvány arról ad összegzést, hogy a második világháborútól a világon addig 7500 milliárd amerikai dollárt költöttek katonai célokra. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy 1983-tól 1991-ig a világban további évi csaknem 1000 milliárd dolláros katonai kiadások összegét, akkor az összkiadás kb. 14 ezer milliárd dollárra növekszik. Összehasonlítás gyanánt: a második világháború anyagi költségei az akkori árakon hozzávetőlegesen 1500 milliárd dollárt tettek ki! Ennek a hatalmas összegnek csaknem a felét a NATO-országok, megközelítően egynegyedét a Varsói Szerződés tagállamai, a megmaradó másik negyedét pedig a világ más országai költötték el. Különösen gyors volt a fegyverkezés költségeinek növekedése 1970–1980 között, amikor is egy évtized alatt a világ 3500 milliárd dollárt költött katonai célokra. Ez másfélszer annyi volt, mint az USA akkori évi bruttó nemzeti összterméke, és hétszeresen felülmúlta valamennyi latin-amerikai ország akkori évi bruttó nemzeti össztermékét.
A hidegháborúban szerencsére a két szuperhatalom között nem került sor nyílt katonai összecsapásra, ettől függetlenül a világ különböző tájain gyakran ropogtak a fegyverek, gondoljunk csak a vietnámi és a koreai háborúra, az arab–izraeli háborúk sorozatára, az 1956-os forradalomra és szabadságharcra, vagy éppen a különböző afrikai és latin-amerikai véres polgárháborúkra. Ezekben a konfliktusokban, még ha nem is mindig avatkoztak be közvetlenül a szuperhatalmak, a harcokhoz szükséges fegyverarzenált már ők biztosították. Természetesen a Szovjetunió a szocialista berendezkedésű országokat, különböző baloldali csoportokat, marxista gerillákat és terroristákat támogatott, míg az Egyesült Államok az antikommunista beállítottságú, jobboldali kormányoknak, mozgalmaknak, fegyveres csoportoknak vagy éppen katonai diktatúráknak szállított fegyvereket. Mindeközben a hidegnek nevezett háborúban a legyártott fegyverekkel rengeteg emberéletet oltottak ki. A kétpólusú világrend legnagyobb fegyveres összecsapása, a vietnámi háború például hárommillió vietnámi emberéletet követelt, továbbá külföldi katonák tízezrei is elestek, köztük amerikaiak, ausztrálok és dél-koreaiak.
A II. világháború után az atomfegyverek fejlesztésében is versengés alakult ki, amely immár az emberiség és az egész bolygónk létét fenyegette. Ismeretes, hogy az 1962-es kubai rakétaválság idején az atomháború szélén táncolt a világ. E verseny következtében a két szuperhatalom mellett más országok is atomfegyverekre vagy ezek fejlesztésére alkalmas technológiára tettek szert, többek között Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, Izrael, India, Pakisztán. 1987-ben vagyis a globális fegyverkezési verseny csúcspontján több mint hetvenezer nukleáris töltetet tartottak számon a világban.
Szerencsére a hidegháborús fegyverkezési őrület az 1989-ben végbement világpolitikai változásokkal együtt alábbhagyott. Persze a lefegyverzés kérdése továbbra is aktuális maradt. Elég, ha csak az atomfegyverekre gondolunk. Igaz, hogy 1987 óta a nukleáris töltetek száma a hatodára csökkent, de még így is ma a világon 12 700 nukleáris robbanófejet tartanak számon, amelyből több mint 3500 készenlétben, mintegy 2000 darab pedig magas készültségben van. Már ez utóbbiak is elegendőek, hogy tízszer elpusztítsák a földet, a teljes arzenállal pedig százszor. Sőt az eddig viszonylag kisebb intenzitású fegyverkezési verseny az orosz–ukrán háború következtében ismét felpörögni látszik. Február 24-e előtt a NATO-országok többsége még a szövetség által szorgalmazott 2 százalékos GDP-arányos védelmi kiadási költséget sem fordította haderőfejlesztésre. Amióta azonban az orosz csapatok egy NATO-tagországok által határolt országban vívnak nyílt háborút, a helyzet megváltozott. Az orosz fenyegetés árnyékában egyre több nyugati állam érzi szükségességét, hogy növelje védelmi kiadásait. Olaf Scholz német kancellár például napokkal az után, hogy a fegyverek elkezdtek ropogni Ukrajnában, bejelentette, hogy a 2022-es költségvetésből 100 milliárd eurót különítenek el haderőfejlesztésre. Az agresszió azonban még a világ túlsó végén lévő Japánt is cselekvésre késztette. A világ legpacifistább államaként számon tartott távol-keleti ország – amely nem mellesleg tengeren határos Oroszországgal és területi vitája is van vele – alkotmánymódosításra és az önvédelmi erők reformjára készül. Japán 1947-ben meghozott alkotmánya ugyanis kimondja, hogy az országnak nem lehet hadserege, csak akkora fegyveres ereje, amely az önvédelméhez elég. Az ország jelenlegi kormánytöbbségét adó Liberális Demokrata Párt ezen szeretne módosítani, annak érdekében, hogy ütőképes haderőt építsen ki nem csak az orosz veszéllyel, hanem a térségben egyre fenyegetőbb Kínával szemben is.
Mindennek tükrében az idei lefegyverzés hete a hidegháború lezárása óta aktuálisabb volt, mint valaha. Különösen, hogy február 24-e óta szólamok szintjén nem egyszer még az atomfegyverek bevetésének lehetősége is felmerült. A világnak, amely még ki sem heverte igazán a koronavírus-járvány okozta nehézségeket, és olyan égető problémákkal néz szembe, mint amilyenek a klímaváltozás, a környezetszennyezés és az elképesztő méretű szegénység, egy újabb fegyverkezési versenyre van most a legkevésbé szüksége. Az átlagpolgár pedig, aki azzal szembesül, hogy az emelkedő árak miatt lakhelyén esténként lekapcsolják a közvilágítást, nem fűtik a közintézményeket, iskolákat, kórházakat, és akinek napról napra egyre több megszorítóintézkedést kell elviselnie, elgondolkodhat azon, hogy a különböző országok kormányai vajon mégis honnan teremtik elő a csillagászati összegeket töltényekre, gépkarabélyokra, harcjárművekre, drónokra, rakétákra, kémszoftverekre és egyéb drága harci eszközökre.
