Az 1989-ben végbement világpolitikai változások egyik legnagyobb vívmánya az volt, hogy megszűnt az atomháború kitörésének veszélye bolygónkon, hiszen ekkor ért véget a hidegháború a világ két szuperhatalma, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között. A hidegháború ugyanis korántsem volt olyan „hideg”, mint ahogy azt a neve sejteti, hanem bizony nagyon sok „forró” pillanata is volt a kétpólusú világrendnek, amely nem mellesleg rengeteg emberéletet követelt. Gondoljunk csak a vietnami és a koreai háborúra, az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra vagy éppen az 1968-as prágai tavasz leverésére. A hidegháború legforróbb pillanata pedig kétségkívül az 1962. október 14-e és 28-a között lezajlott kubai rakétaválság volt, amikor a világ szó szerint az atomháború szélére sodródott.
Természetesen az 1989 után kialakult egypólusú világrend is bővelkedett különféle katonai konfliktusokban, emellett az atomhatalmak sem szerelték le pusztító fegyvereiket, mégis az emberiségnek már nem kellett attól rettegnie, hogy beköszönt a nukleáris tél. Úgy tűnik azonban, hogy korunk többpólusú világrendje, amely a hidegháborúhoz hasonló nagyhatalmi szembenállást eredményezett, ezt az 1989-es vívmányt söpörte el, mert bizony az orosz–ukrán háború kitörése óta nem először kerül szóba, hogy a csatatéren akár az atomfegyvereket is bevethetik. Természeten mindez egyelőre csak politikusok fenyegetőzéseiben és borúlátó elemzések szintjén került elő, mégis ijesztő a tendencia, hogy alig több mint harminc évvel a berlini fal leomlása után a nagyhatalmi játszmák asztalán ismét megjelentek az atomrakéták.
A nyugati világban sokakat február 24-én, az orosz–ukrán háború első napján már maga a helyzet – az, hogy Oroszország atomhatalomként indított el nyílt háborút egy olyan szomszédja ellen, amely NATO-országokkal határos – aggodalommal töltött el. A háború első napjaiban a katonai és politikai döntéshozók, szakértők közül nem kevesen gondolkodtak el azon a kérdésen: mi lesz, ha netán egy eltévedt lövedék csapódik be, vagy ellenséges csapatok tévednek valamelyik NATO-tagország területére? A válaszok sorában bizony ott lapult a III. világháború kitörésének veszélye is a katonai szövetség és Oroszország között. A kérdés szerencsére eddig még nem kívánt választ, annál az egyszerű oknál fogva, mert az orosz csapatok mindeddig még nagyon messze vannak Ukrajna nyugati határaitól. Sőt, egyre messzebb kerülnek tőle! Március végén, miután képtelenek voltak ostromgyűrűbe fogni Kijevet, visszavonultak Észak-Ukrajnából és feladták az ott megszerzett területeket. Szeptember elején pedig az ukrán hadsereg indított átfogó offenzívát, és jelentős területeket foglalt vissza Herszon, Luhanszk és Donyeck régiókban, valamint a déli fronton is sikerült visszaszorítaniuk az oroszokat állásaikból. Putyin erre kénytelen volt elrendelni a részleges mozgósítást Oroszországban, ezzel elismerve, hogy a fronton eddig egyáltalán nem az elképzelései alapján alakul a helyzet. Emlékezetes, hogy amikor az orosz csapatok átlépték az orosz–ukrán határt, még a nyugati szakértők közül is sokan egy villámháborúval számoltak, amelyben Kijev négy nap alatt orosz kézre kerül. Ehhez képest az ukránok vannak most ellentámadásban és minden egyes nappal, minden egyes visszafoglalt településsel egyre csak halványul az orosz nagyhatalmi státusz, az, amit Putyin oly gondosan igyekezett felépíteni 1999 óta tartó uralma alatt. Sőt, szombaton, egy nappal Putyin hetvenedik születésnapja után, eddig ismeretlen tettesek felrobbantották a Krím-félszigetet Oroszországgal összekötő hidat. Persze a hídon gyorsan helyreállt a forgalom, de ettől függetlenül ez egy újabb presztízsromboló vereséget jelent a birodalmi álmokat dédelgető Oroszország számára. Épp ezért egyre többen vetik fel ismét annak a lehetőségét, hogy ha az orosz hadsereg számára nem követezik be kedvező fordulat, Putyin akár rövid hatótávú taktikai atomfegyvert is bevethet az ukrán fronton.
Néhány nappal ezelőtt olyan hírek is szárnyra keltek, hogy az ukrán határ felé indították az orosz atomvonatot. A Twitteren ugyanis megjelent egy videó, amelyen egy katonai vonat látható, a Moszkvától észak-keletre fekvő Szergijev Poszad városnál, körülbelül 520 kilométerre az ukrán határtól. Bár a videóból nem lehet megmondani, hová tart, egy volt brit katonai hírszerző tiszt azt mondta a Sky News brit hírcsatornának, hogy a jelzések alapján az orosz nukleáris arzenál biztosításáért és szállításáért felelős egység szerelvényéről van szó. Ugyancsak a napokban lehetett hallani arról, hogy a K-329 Belgorod nevű orosz tengeralattjáró kifutott bázisáról, majd el is tűnt a NATO radarokról. Ez azért aggasztó, mert a Belgorodot – amely 183 méter hosszúságával a világ legnagyobb tengeralattjárója – nagy hatótávolságú atomrakéták hordozására tervezték.
Katonai szakértők rámutattak, annak, hogy ha az oroszok atomfegyver bevetését terveznék a háborúban, sokkal egyértelműbb jelei lennének, többek között radarokon is látható csapatmozgások képében. A jelenlegi helyzetben azonban a Kreml többet veszítene az atomfegyverek bevetésével, mint amennyi előnyt szerezne. Egy rövid hatótávolságú taktikai atombomba bevetése egy ukrán katonai célpont ellen nem feltétlenül törné meg az ukrán hadsereg ellenállását, ugyanakkor valószínűleg Oroszország megmaradt szövetségesei sem néznék már el ezt a lépést. India, bár nem követi a nyugati országok oroszellenes politikáját, mégis bírálta Oroszországot azért, hogy háborúval igyekszik megoldani vélt és valós problémáit. Kína pedig sokat kifejező csenddel jelzi Oroszországnak, hogy bár neki is az egypólusú világrend bomlasztása a célja, a nyílt katonai konfrontációval korántsem ért egyet. Az atombomba bevetése pedig olyan vörös vonal átlépése lenne, amit ők is minden bizonyára elítélnének, és Oroszország végképp elszigetelődne.
Hirosima és Nagaszaki óta ugyanis egyetlen atomhatalom sem folyamodott ilyen eszközökhöz, még akkor sem, amikor nagy presztízsromboló vereségbe futott bele. Az Egyesült Államok atomhatalomként látványos kudarcot szenvedett el a vietnami háborúban, mégsem került szóba az atombomba bevetése, ahogy a Szovjetunió sem nyúlt az atomhoz az afganisztáni háború idején. Ezekből kiindulva sokan azt mondják, Putyin sem fogja megnyomni azt a bizonyos piros gombot. Az atomvonat elindítása és a Belgorod eltűnése pedig így sokkal inkább a pszichológiai hadviselés részét képezheti, mintsem jelent valós veszélyt. Persze, sokan figyelmeztetnek arra, hogy ha a tél folyamán tovább súlyosbodik az orosz hadsereg helyzete a frontokon, és a most elrendelt részleges mozgósítás nem éri el a kívánt eredményt, az atomfegyverek bevetésének kockázata megnőhet. A győzelem ugyanis Putyin és rendszere számára létkérdés. Ebből a szempontból a tél, mint oly sokszor a történelemben, most is sorsdöntő időszak lehet a kelet-európai csatatereken.
Reméljük, hogy korunk döntéshozóiban megvan a kellő józanság ahhoz, hogy az atomfegyvereket továbbra is a rakétasilókban tartsák, ahol a helyük is van. Az viszont, hogy a szakértőknek most ismét azt kell latolgatniuk, hogy mekkora a kockázata egy esetleges nukleáris konfliktusnak, újabb bizonyítéka annak, hogy az emberiség nem tanul a hibáiból: ahogy az I. világháborút bő húsz évvel később egy II. világháborúval tetézte, úgy a hidegháború után ismét egy nagyhatalmi szembenállásban találta magát. És valljuk be: világjárvány után, egy gazdasági világválság közepette, amikor a klímaváltozás és környezetszennyezés egyre jobban érezteti negatív hatásait a világban, erre van a legkevésbé szüksége a Föld lakosságának.
