A felívelő korszak magyar ékcsatára és vezére

Amikor Magyarország múlt hétfő este az elmúlt időszakban példátlanul sikeres sorozatot zárt le a Nemzetek Ligájában, nem csak az kavarta fel az érzelmeket, hogy a Marco Rossi által irányított csapat az olaszokkal, a németekkel és az angolokkal kiegészülő A divíziós kvartett utolsó játéknapján a csoportgyőzelemért volt versenyben, és egy ilyen, kivétel nélkül gigászokból álló négyes második helyén végzett. A taliánok ellen a budapesti Puskás Arénában ugyanis utoljára lépett pályára címeres mezben az utóbbi évtized alapembere, a mérkőzések nagy részén a csapat kapitánya és meghatározó ékcsatára, Szalai Ádám.

A magyar válogatott örökranglistáján Grosics Gyulával együtt a 7. helyen, 86, címeres mezben való szerepléssel visszavonuló Szalai az egyik első, ha nem a legelső olyan játékosunk volt az elmúlt évek során látott keretből, aki nemcsak rövid ideig kalandozni járt valamely európai topligában stabilan szereplő klubnál, hanem komoly játéktapasztalatot halmozott fel és teljesítményt tett le ilyen közegben. A 34 éves (1987. december 9-én született) támadó karrierjét meghatározta a stuttgarti lehetőség, amit a kimagasló hazai korosztályos eredményei után kapott meg 2004-ben. A 2006/07-es idényben már a felnőttek között is esélyt adtak neki, igaz, a Stuttgart B keretével egyelőre a német negyedosztályban jutott neki hely. Játékával felhívta magára a Real Madrid figyelmét is, a Királyi Gárda 2007-ben szerződtette nevelőalakulatába, az alsóbb ligákban szereplő Castillába, ahol 79 fellépésen 23-szor talált be. Németország azonban nem engedte el Szalait, aki előbb kölcsönbe, majd teljes szerződéssel tette át székhelyét Mainzba (2010), ahol először töltött be topligás csapatban kulcsszerepet, 79 mérkőzésen 21 gólt szerzett a város gárdájánál, ahol azóta is szépen emlékeznek a magyarra. Ezután egy évet töltött a Schalkéban (2013/14, 28 meccs, 7 gól), majd 2014 és ’19 között – egy rövid hannoveri kölcsön mellett – a Hoffenheim mezében lépett fel 100 mérkőzésen (23 gól) pontosan abban az időszakban, amikor a fiatal Julian Nagelsmann megalapozta mai szakmai hírét. A Kékektől érzelemdús visszatérés következett Mainzba (2019), igaz, már kevésbé meghatározó szerepben (57/3), idén februárban pedig a svájci Basel jelentette a pályafutás eleddig utolsó állomását. Szalai az alpesi ország kirakatcsapatában is rendre játéklehetőséget kap, bizonyítva, hogy 35 közelében is képes csúcsteljesítményre.

Ez a hatalmas nemzetközi tapasztalat tette lehetővé, hogy a csatár fokozatosan a magyar válogatott alapembere, támadásban évtizedes viszonylatban egyik legjobb opciója, majd csapatkapitánya, ezáltal pedig mentális-lelki vezére is lehessen idővel. Címeres mezben először 2009 februárjában, az Izrael ellen 1:0-ra elbukott barátságoson lépett fel, első gólját – pontosabban góljait – pedig San Marino ellen jegyezte, amikor a nemzeti tizenegy 8:0-val gázolt át a miniállamon az Eb-selejtezőn. A mesterhármas középső találata egyszersmind a pályafutás egyik szépségdíjas remeke volt, amikor két védő közül, bő harminc méterről emelt a kilépő kapus fölött a hálóba – stílszerű, hogy Szalai utolsó válogatottgólja, amelyet a németek elleni Nemzetek Ligája-mérkőzésen szerzett, ugyancsak esélyes a karrier legszebbje címre.

Sokak számára emlékezetes az a beszéd, amelyet a klasszis 2013 októberében, két nappal a Hollandia elleni csúfos, 8:1-es lebőgés után intézett a nyilvánossághoz, a közvéleményhez. A sikertelen vb-selejtező és az akkor tetőző általános reménytelenség közepette Szalai volt az első ember, aki a legendássá vált sajtótájékoztatón kíméletlen őszinteséggel beszélt a magyar foci évtizedek óta húzódó, rendszerszintű betegségeiről, gyengeségeiről, érintve a fiatal tehetségek nevelését, a játékosok nemzetközi rutinhiányát, az edzőképzés felszínességét és maguknak a trénereknek a szakmai hozzáállását, hozzáértését… Utólag visszatekintve könnyen belátható, hogy az akkor sokak által megutált, kitagadott, majd olykor a csapatból is mellőzött játékos a probléma elevenére tapintott, ezenkívül – ahogyan ő is megemlítette az ominózus beszédben – azokban a napokban fontos beszélgetéseket folytatott Csányi Sándor MLSZ-elnökkel. Hogy ennek mennyi közvetlen hatása volt a válogatott elmúlt évek során mutatott rohamos fejlődésére, csak találgatni lehet, viszont tagadhatatlan az a vezéri pozíció, amit Szalai ekkor alapozott meg, és azóta is nagy elánnal vitt.

A Dárdai Pállal, Bernd Storckkal és Marco Rossival fémjelzett szűk évtizednyi felívelésben szinte végig húzóemberként volt jelen, és bár időnként kritika érte gólszerzői kvalitásait, fontos pillanatokban rendre betalált, visszaszerezve a nyilvánosság és a szurkolók rendületlen bizalmát. Példaként elég említeni két, eufóriát okozó találatát: 2016-ban az osztrákok elleni Eb-mérkőzésen ő szerezte a válogatott első Eb-gólját Kű Lajos 1972-es találata óta, öt évvel később, a 2021-re halasztott Eb-n pedig ő fejelte be a vezető gólt a németek elleni 2:2 alkalmával. S hogy a pályán kívül az öltözőben vagy „civilben” is mekkora vezér volt, arról is hosszasan lehetne írni, de elég csak az Izland elleni legutóbbi Eb-pótselejtező döntője előtti buzdító beszédére gondolni, vagy azokra a jelenetekre, amelyeket szemfüles szurkolók videói kaptak el egy-egy közös ünneplés során…