2024. április 24., szerda

Katalizátorból kolonc

„Miért nem alakult meg még a kormány?”; „Szerbia továbbra is kormány nélkül”. Az első sajtócím 2016. július közepén jelent meg, míg a második idén augusztus elején. Hat évvel ezelőtt április 24-én tartottak parlamenti választást, idén április 3-án. 2016-ban május 6-án tették közzé a választás végeredményét, idén július 5-én. Az előbbi évben a Szerb Haladó Párt körüli választási koalíció a leadott szavazatok 48,25 százalékát szerezte meg (131 képviselői mandátum), idén 42,91 százalékát (120 mandátum). Hat évvel ezelőtt a Szerbiai Képviselőház végül augusztus 11-én választotta meg a köztársasági kormányt. Azt, hogy idén mikor alakul meg a végrehajtó hatalom új összetétele, nem tudni, és amennyiben legalább részben megfelel a valóságnak a feltételezés, hogy a lényegi döntéseket az országban ténylegesen egyetlen, szinte betegesen énközpontú és a személyelvűséget erényként hizlaló személy hozza meg, valójában értelmetlen azzal foglalkozni, hogy miért nem. Azért, mert megteheti.

Habár a szerb politikum, beleértve az utóbbi tíz évben regnálót, mindig is előszeretettel élt a ráérünk arra még gyakorlatával, szinte krónikus modus operandi szintjére emelve azt, az idei, az elmúlt évek sokadik előrehozott parlamenti választásán a legtöbb szavazatot szerző tömörülés képviselői váltig azt állították, hogy ezúttal nem lesz időhúzás, mindenesetre nem azt követően, hogy végre közlik a hatalomalakítási folyamatok formális megkezdésének a szempontjából elengedhetetlen végeredményt. „A köztársasági kormány következő összetételének a helyzet súlyosságára való tekintettel mielőbb meg kell alakulnia, hiszen számos feladat vár elvégzésre, közeleg a tél, megoldást kell találni az energiahordozókkal való ellátásra”, közölte Aleksandar Vučić állam- és pártelnök – de akár az állam és a párt összeolvasztásával kapott tömörülés egyeduralkodójának is nevezhetjük – május utolsó napján, hivatalba lépési beszédében, július végi kormányalakítást kilátásba helyezve. Ez persze nem így történt. Az augusztus 2-a – aznap alakult meg a köztársasági parlament új összetétele – és a szeptember vége között eltelt időszakban az SZHP vezető tisztségviselői a következő ígéreteket tették: a kormány augusztus közepén alakul meg; augusztus végéig biztosan megalakul a kormány; szeptember elejéig Szerbia működőképes kormányt kap; szeptember közepéig, vagy legkésőbb végéig, megalakul a kormány. Ana Brnabić ügyvezető kormányfő, akit idén is az a megtiszteltetés ért, hogy az államelnök őt bízta meg a kormányalakítással, de úgy, hogy előre közölte, Ana Brnabić nem lesz négy évig miniszterelnök, „hiszen 2024-ben változás esedékes a kormányban”, a közelmúltban kormányalakítóként már úgy fogalmazott, hogy az aktuális kihívások – Koszovó, a béke megőrzése, „Aleksandar Vučić New York-i utazása” és saját, londoni, valamint tokiói, temetési szertartásokra való utazása – következtében a kormány valószínűleg október elejéig, vagy közepéig alakul meg, „de soha nem lehet tudni, hogy milyen előre nem látható körülmény merül fel”. Hasonló szellemiségben nyilatkozott a napokban Miloš Vučević majdnem-kormányalakító: a kormányalakítás a világban uralkodó helyzet miatt várat magára. Vagyis a válság néhány hónap leforgása alatt a kormányalakítást felgyorsító erőből átlényegült kormányalakítást lassító kolonccá, míg az utazások új akadályként jelentek meg. Meglepő, de Vučić borgőzbe, azaz több mint 100 pohár borba vesző szeptember eleji munkanapját nem említették az akadályozó tényezők listáján…

Sokan sejtették, hogy Szerbia ezúttal sem Szlovéniáról vesz majd példát – a parlamenti választást április 24-én tartották meg, a parlament június 1-jén megválasztotta a kormányt –, vagy a baráti Magyarországról – április 3-án tartották az országgyűlési választást, május 2-án megalakult a parlament, majd két héttel később a kormány. Ha 2020-ban, amikor az ellenzék bojkottálta a választásokat és a Szerbiai Szocialista Pártra sem volt szüksége a parlamenti többséghez, Vučić szintén az időhúzásra épített, nem világos, hogy most miért nem tenné meg ugyanezt, mondta Cvijetin Milivojević politológus, aki szerint az a legszomorúbb, hogy az ország megalázásában az aktuális parlamenti ellenzék többsége ugyancsak részt vesz. „Vučić ilyen jellegű magatartásához úgy a parlamenti ellenzék, mint az EU és Washington hallgatólagosan beleegyezését adja, innentől kezdve pedig senki nem tehet semmit. Ezért kerül ki Vučić győztesként minden mesterségesen generált válságból.” Szerbiában mindig is elsősorban azok a politikusok húzták el a kormányalakítást a parlament megalakulásától számított határidő lejártáig, akik a személyelvűségre építik politikai karrierjüket, hiszen ha a kormány és annak tagjai megbízott státuszban tevékenykednek, akkor ez a személy a politikai erő egyetlen konstansa, értékelte Dejan Bursać politológus. Hasonló Zoran Panović újságíró véleménye: Szerbiában olyan rendszer alakult ki, hogy kormányra valójában nincs is szükség. Politikai szempontból talán célravezetőbb lenne, ha kormány helyett például a végrehajtó tanács intézményét emelnék be a jogrendbe, „ennek pedig az lenne a feladata, hogy végrehajtsa a köztársasági elnök, azaz az egyetlen legitim hatalmi intézmény döntéseit”, jegyezte meg Panović.

Az ellenzék újságírói megkeresésre reagált a kormány meg nem alakítására. A Demokrata Párt szerint Vučić ekképpen szemlélteti, hogy semmi szükség kormányra, Szerbia irányításához elegendő ő, továbbá így próbálja elodázni az EU által remélt külpolitikai döntések meghozatalát. A Néppárt azon az állásponton van, hogy Vučić az időhúzással próbálja elterelni a közvélemény figyelmét az inflációhoz, a megélhetési problémákhoz és a bizonyos termékek hiányához hasonló problémákról. Egyesek azt sem tartják kizártnak, hogy végül úgynevezett ideiglenes kormány alakul, noha ismerve utóbbinak a jellegzetességeit és a megalakításával kapcsolatos gyakorlatot, nem egyértelmű, hogy mi tenné indokolttá, vagy akár lehetővé, az említett lépésnek a megtételét, főleg úgy, hogy Vučić már előre korlátozta – immár másodszor – a kormány még meg sem alakult összetételének a mandátumát. Tette ezt újfent alkotmányos és törvényes felhatalmazások hiányában, ám a kormányalakítás kapcsán ezzel a részlettel csak a legkevesebben foglalkoznak. És ha esetleg ezen, az alkotmány és a törvények megszegésével kapcsolatos, szempontok nem is fontosak a többség számára – legalábbis rendre erre utalnak a választási eredmények –, a szabályok megszegését gyakorlattá tevő hatalmakkal az a probléma, hogy ezek egy adott pillanatban közérdeklődésnek örvendő rendelkezéseket ugyancsak semmibe vehetnek.