Február 25-én útjára indult a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetős műsora, így már nemcsak olvashatnak, hanem nézhetnek is bennünket. Ezentúl minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A videót a Magyar Szó online felületén és a YouTube csatornánkon tekinthetik meg, a beszélgetés szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.
Kiss János, vagy ahogyan a legtöbben ismerik, Manó a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek egyik kiemelkedő DJ-je volt, és nemcsak Szerbiában, de a határon túl is. Ismerték a nevét Kanadában, Londonban, de még Budapesten is. Utunk során szóba került, mekkora értéknek számítottak abban az időben a lemezek, és hogy milyen volt akkor szó szerint lemezlovasnak lenni.
Honnan jött a Manó becenév?
– Még elemiben az volt a szokás, hogy mindenkinek adtak becenevet. Én ezt kaptam. Elképzelhető, hogy a nevemből kiindulva, hogy kicsi, pici, törpe, manó. Tulajdonképpen mindenkinek volt beceneve. Én még jól jártam, mert akadt köztük Majom is meg Disznó is meg Süketovics, ha magukra ismernek.
Mikor indult el önnél a zene iránti rajongás?
– Úgysem hiszik el nekem, amikor azt mondom, négy-öt éves koromban, mert a nagybátyám, anyám fiatalabbik testvére, nálunk lakott egy ideig, és ő hallgatott zenét. Egy olyan jó humorú ember volt. Emlékszem, akkor kezdtem tanulni, még az iskola előtt, írni meg olvasni, és megmaradt bennem az, hogy például miért mondja, hogy „héli”, amikor az áll, hogy Halley, a lemezen. Akkor még nehéz volt egy négy-öt éves gyereknek ezt megmagyarázni.
Mi volt az első lemez, amit ön megvett magának?
– Ez nehéz. A Ten Years After: Love Like a Man az elsők között volt. Abban az időben Angliából lehetett rendelni, venni a lemezeket. Ezt akkor még kevesen tudták. Létezett ilyen „mail order”, postán lehetett megrendelni a lemezeket. Négy kislemez mint postai küldemény akkor vámmentesen jöhetett, a postás kihozta. Megrendelőlapok voltak, küldtünk ki dinárt borítékban, sztaniolpapírba csomagolva. Érdekes, soha nem veszett el, és mindig rendesen felírták: ennyiért váltották, ennyi a postaköltség, ennyibe kerülnek a lemezek, és ennyi pénzed marad még a számlájukon. Később személyesen is többször meglátogattam őket. Évente egyszer Londonban, de havonta Bécsben, Münchenben, ezek voltak a leggyakoribb úti célok. Ott már ismertek. Amikor Münchenben megjelentem, külön gramofont kaptam, megengedték, hogy bevigyek egy dobozos sört magammal, és válogattam a lemezeket. Csomókba raktam őket, hogy ezt megveszem, ezt nem tudom, ez lassú, ez gyors, ez hallgatni való, és próbáltam összehangolni, mennyi pénzem van, mennyit tudok megvenni, mennyit merek megvenni, mert a határon keresztül kellett hazahozni, de már eléggé ismertek. Abban az időben egy kislemez ára az 5 márka volt. A nagylemez az körülbelül 20 márkába került. Tehát ott volt előttem: ha jó, és nem veszem meg, az nagy hiba, ha pedig megveszem, és nem jól tippeltem, akkor kidobott pénz, és azt a pénzt vissza kellett valahogy szerezni, mert az nem olcsó szórakozás. Gyorsan változott akkor a toplista.
Ezek szerint itt, Vajdaságban, Szerbiában a rádióban ön diktálta a slágereket. Mondhatjuk így?
– Mondhatod így, mert volt egy másik, nagyon komoly diszkóklub, a Largo. Ők más stílusú zenét engedtek. Én viszont annak idején kicsit csúfondárosan „salala” zenét engedtem, de nagyon gyakori volt, hogy ezer ember meglátogatott esténként ezért a zenéért. Sőt, amikor az Amforában csütörtök esténként elkezdtük a filmeket vetíteni… Tévéket vásároltunk, megjavította őket a kollégám, láncokon lelógattuk őket a plafonról, és egy videón keresztül videoklipeket engedtünk. Igyekeztünk jó hangulatot teremteni a diszkóklubban. Ami manapság teljesen normális, azt harminc, negyven vagy akár ötven évvel ezelőtt nagyon nehéz volt összehozni.
Véleménye szerint a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek zenéi már a retró kategóriába sorolhatóak, vagy még a mai napig slágerzenék?
– Retró kategória, de van neki közönsége. Látom a visszajelzésekből. A rádióműsorokban a hallgatóság visszajelez nekem, látom az SMS-falon vagy Viberon, az utcán leállítanak, amikor elmegyek a piacra, hogy ez tetszett, az nem tetszett, azt miért nem engeded. Szóval az emberek kísérik, valahogy lélekben ugyanolyan fiatalnak érzik magukat, mint jómagam. Ez a mi világunk. Természetesen ismerem az újabb zenét is, de azt nem én engedem. A másikban viszont eléggé otthon vagyok. Lehet, hogy sokan úgy gondolják, amikor bármit kérnek tőlem, egy kis jóakarattal seperc alatt bármit elő tudok teremteni. Tehát volt, aki azt gondolta, hogy biztos ülök valamilyen hihetetlen nagy lemezraktárban, és tudom, mi hol áll. Manapság már nem így működik. Sok olyan dolog van, amit meg tudok oldani a hallgatóknak, amíg tudják értékelni, mert sokan nem is tudják, mi az, amit szeretnének hallani, de azt nagyon szeretnék. Mondok egy példát: ha valaki kéri tőlem, hogy benne van a zeneszámban az „édes a csókod”, azt szeretné, nem tudja, ki adja elő, de talán női hang, akkor igazából egy kis segítségem van. Vagy nekem jut eszembe, vagy valakit megkérdezek, akkor megoldottuk azt, hogy tulajdonképpen ez Bobby Goldsboro Honey című felvételének a magyarosított változata. De hát a Honey az nem lett szó szerint lefordítva, mert az édesem, kedvesem, drágám, mi mindenre lehetne még fordítani, de egész biztos nem lehetett volna úgy lefordítani, hogy „nézd a fát, az égig ér”. De benne van az, hogy „oly édes a csókod”, vagy „citromfák illata” vagy „ősz a szívemben”. Így is meg tudom oldani. Tőlem nyugodtan lehet kérni zeneszámot. Azt sem bánom, hogyha magyarul írják az angol szöveget, és nem tudnak angolul, csak minél több infó kell, hogy megtalálhassam őket, és majd én rendesen felkonferálom. Nem az a dolgom, hogy bebizonyítsam, jobban konyítok a zenéhez. Találkoztam olyan személyekkel, akik azt állították, hogy mindent ismernek, akkor csak legyintettem erre, mert ilyen nincs.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
