2022. október 2., vasárnap

A szegedi cigányprímás

Jövőre, 2023-ban lesz százhúsz éve annak, hogy Dankó Pista elhagyta a földi világot. Egy szépreményű, őszinte szívű, rövid életű muzsikus, a rózsák szerelmese, rózsája kitartó, hű párja. Ennél többet – mondjuk – nem is tudok róla. Még talán annyit, hogy 1912-ben, vagyis az idén száztíz éve alkotta meg Margó Ede Dankó Pista szobrát, ma is látható Szegeden. Amint azt olvashatjuk – Tóth Attila nyomán –, a szoborállítás úgy történt, hogy „közvetlenül Dankó Pista halála után, 1903 áprilisában mozgalom indult, hogy a híres nótaköltő alakját szoborban örökítsék meg. Pósa Lajos, hű barátja állt e mozgalom élére. A város szülötte a századforduló legnépszerűbb nótaszerzője volt. A lírai szépségű, romantikus szobrot 1912-ben Margó Ede készítette, aki a nótakirály iránti tisztelete jeléül nem kért tiszteletdíjat munkájáért”. Majdnem egy évtizeden keresztül kitartott ez a mozgalom, lelkesedés, a muzsikushoz való baráti hűség és ragaszkodás. Nem felejtették el a népek, hogy ki volt nekik Dankó Pista: só a levesükben, cukor a tejeskávéban, zamat a borban, remegés a gyomor tájékán. Hajnali pára a Tisza partján. Szerettem volna erről bővebben is olvasni, ezért ráklikkeltem a javaslat szerint a vendégváró oldalra, ami sajnos megszűnt. Azt írja, hogy a tartalmakat keressem az utazom.com oldalán. Megvonom a vállam, nem keresem, mert a vendégváró nekem jobban megfelel. A szó, hogy vendégváró, hívogat. Az utazom ige pedig nem hívogat, nem csalogat, inkább megriaszt: ha Szegeden járok, oda utazom, akkor okvetlenül nézzem meg ezt a szobrot? Húzzak egy reckát, hogy kipipálva?

Dankó Pista vendégváró volt. Búfeledtető. Életigenlő. Egy sztár volt.

Fogalmam sincs, milyen lehetett egy olyan muzsikus élete a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján. Miképpen lehetett Dankó Pista sztár? Miben állt az ő sztár-volta? És ha erről fogalmam sincs, akkor miért gondolom, hogy az volt?

Gárdonyi Géza, Tömörkény István és szívbéli jó barátja, akinek a Dankó-szobor ötlete is kipattant a fejéből, Pósa Lajos írt neki dalszövegeket. Blaha Lujza dalolta – ebből gondoltam, hogy sztár volt, emellett pedig szeretetre méltó. Beteges, nyomorgó élettel. Tüdőbaj. Barátai gyűjtést rendeztek számára, hogy kúrálják, jobban legyen végre, ám Sanremo már nem tudta meggyógyítani.

Dankó Pista nyomorgott, de a temetésén ötszáz cigány húzta azt, hogy eltörött a hegedűm. Herczeg Ferenc búcsúztatta. Mondanám, etette volna inkább, amíg élt. De nincsenek bennem ilyen szavak, ha vannak is, lenyelem azokat, mert bizonyára igazságtalannak tekinthetőek. Sőt, tulajdonképpen igazságtalan szavak ezek, hiszen akkoriban, úgy lehet, még Herczeg Ferenc sem volt a nemzet írója. Gondolom, ha az lett volna, minden erejével segítette volna Dankó Pistát.

Mit jelent a kulturális életben a szolidaritás? Pósa Lajos szolidáris volt, vagy ennél sokkal többről lehetett szó – szerette Dankó Pistát, barátjaként ragaszkodott hozzá. És Margó (Morgenstern) Ede szolidáris volt, vagy érezte a dalokban, hogy itt sokkal többről van szó, ennek a muzsikusnak az esetében sokkal többről, tulajdonképpen egészen másról van szó: rólunk.

A szeptemberi verőfényben ragyog a szegedi Dankó Pista-szobor, a rézsútosan érkező napsugarak végigcsúsznak az orron, a karon, a csizmán. A kézen, ami belekapaszkodik a hegedűbe. A napfény pillanatokra megpihenő pászmái árulnak el legtöbbet arról, hogy kik vagyunk.