2024. április 25., csütörtök

A láthatatlan randi

„Kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek…” – figyelmeztet minket Hofi Géza a kikapcsolódás fontosságára. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy a magyar kabarétörténelem koronázott királyával mindannyian egyet is értünk. A kikapcsolódás teljes joggal követel helyet magának a mai modern, rohanó életmódot folytató emberek mindennapjaiban, hiszen lazítás nélkül nemcsak az egészségünket tehetjük tönkre, hanem pszichésen is kizsigerelhetjük magunkat.
Görögország gyönyörű tengerpartjának egy strandján, a törölközőmön fekszem épp. Hét ágra süt a nap, a megnyugtató, végtelenséget sugárzó tenger fenséges illata szépen lassan beáramlik a tüdőmbe. Látszólag kettesben vagyunk a horizonttal, valójában azonban nem érnek el a nap sugarai, s a hullámok is oly távolinak tűnnek. Már harmadik napja randizunk a végtelen kékséggel, lélekben azonban még mindig otthon vagyok. Az imádott munkahelyeim, a hétköznapi küzdelmek, a határidők gonosz csápjainak szorításában fekszem. Olybá tűnik, tehetek én bármit, ők nem fognak elengedni. Aludni sem hagynak. Ha egy kicsit lankad a figyelmük, később szörnyű álmokkal húznak vissza a valóságba. – Gondolkodj, cselekedj! – mondják. Amikor egy pillanatra sikerül hátrébb lépnem önmagamtól, azon elmélkedem: vajon mi lesz a történet vége? Elenged? Vagy talán felfal a kapzsi szörnyeteg?
– Általában tíz napra megyek nyaralni. Ezzel csak az a gond, hogy a kilencedik nap környékén jutok el arra a pontra, hogy ki tudjam zárni elmémből az otthoni feladatokat, a megoldatlan problémákat, a munkát. Tulajdonképpen épphogy elkezdem élvezni az egészet, már jöhetek is haza – mesélte nevetve még évekkel ezelőtt egy interjúban Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. Az, hogy egy ezeréves állam (megoldandó) problémáinak súlyát vállán hordó személy így érez adriai nyaralása során, a maga módján rendben is van. Az már kevésbé, hogy a jelenség egyre inkább a hozzám hasonló átlagemberek gondjává is válik. De mi lehet az egész mögött? Talán, hogy egyre többet vállalunk, hogy egyre többet akarunk? A célok súlya nyomja vállunkat? Vagy maga a céltalanság? Esetleg mindkettő? Az amerikai álomnak nevezett jelenség a ludas? – ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel próbálom közelebb csábítani magamhoz a szeszélyes végtelent. Az amerikai álomnak, ahogy a legtöbb álomnak, sok eleme mítosz. De legfontosabb része – megannyi regény és film alaptörténete, amely magát az álmot is pörgette – a társadalmi mobilitás. Azaz: ha szegénynek születünk is, de keményen dolgozunk, akkor meggazdagodhatunk, a szó minden értelmében. Mindenki boldog lehet, mindenkinek lehet gyönyörű és mindenben tökéletes felesége/férje, mindenki vehet hatalmas házat, gyönyörű autót, járathatja egyetemre a gyerekeit… Ha képes mindezért eleget dolgozni. Talán ez a hazug filozófia a modern kori ember hajtóerejének alapköve. Ez az oka annak, hogy folyton az utol nem ért holnapot üldözzük, s nem tudjuk, hogyan legyünk itt jelen. A filozófia, amely képtelenné tesz bennünket arra, hogy megálljunk csodálni a naplementét, hogy érezzük bőrünkön át felszívódó boldogító hatását. Az élet szívének minden dobbanását. Hiszen azt sugallja felénk, ha eleget dolgozunk, akkor valamikor, egy távoli jövőben majd hátradőlhetünk, és élvezhetjük a pillanatot.
A nyolcadik napon aztán elhull a virág, eliramlik a szorítás. Elér a napfény, elér a tenger. Nem számít semmi, csak az itt, csak a most. Röpke pillanat. Huszonnégy óra egy hosszú esztendőben. Ennyi jutott hát. Egy kis áramszünet… A horizontot bámulva azon elmélkedem: vajon végtelennek tűnő szélmalomharc lenne az életünk?